Szabadnap

 Nagyon kell(ene) spórolnom a szabadságommal, mert teljesen ki van centizve, de vannak nemmegúszós dolgok, ilyen volt a tegnapi is, amikor aput a szemműtétre (szürkehályog) vittem. Ma kontrollra már megkértünk valakit, hogy vigye el,  ezt már nem tudtam bevállalni. A szabi általában nagy kincs, és ez a tegnapi is, ha úgy nézem, ment a levesbe... de - nem úgy nézem. 

Mert jólesett. 

Ezer éve nem voltam csak úgy "magamnak". Viszonylag kora reggelre kellett a városba érni, szeretem előre lezongorázni, hova fogok parkolni, hogy tudunk utána eljutni a célig stb., nekem ez már eleve megnyugvás így, ez van, ilyen vagyok. Mire az autót letettük, kb. akkorra állt be  a reggeli csúcs, négy sávban mentek az autók, én meg örültem, hogy állhatunk nyugisan a zebránál gyalog... egy magánklinikára mentünk, anno engem is ott műtöttek, az árát is megkérik szépen, de nem igazán volt más alternatívánk több okból kifolyólag. Szóval bekísértem aput, amíg lehetett, bementem vele, aztán az aszisztens elküldött, hogy nyugodtan sétáljak, és két óra múlva ráérek visszamenni. Így is tettem. Olyan szép őszi délelőtt volt.. mivel a belvárosban voltam, minden közel volt, elsétáltam a Mekiig, ettem egy reggelit, elintéztem néhány telefont, elmentem turizni, és olyan jó volt nemsietni! ahogy visszaértem, egy tíz perc múlva jött is az aszisztens, hogy mehetek be apuért, összepakoltunk, és indultunk is haza. Délre szépen otthon is voltunk, együtt kajáltunk. Tegnap még apu nem tudott úgy nyilatkozni, hogy mégis milyen, ugye még hatott a fájdalomcsillapító, meg ki is dőlt, éshát most lesz néhány nap úgy nehezebb, remélem, nem csinál hülyeségeket, a szürkehályogműtét is rutinműtét, bár szerintem most már azért besokall lassan a sokmindentől, szóval erre az évre remélem, már végeztünk, és nem kell több helyre menni Velük, legyen egy kis nyugi mindenkinek, és persze, ami fő,  nekik is normális élet. 

És aztán kicsit olyan lett a nap, mintha vasárnap volna (ami úgyis kimaradt nekem ebből a hétvégéből, a futkározások miatt). Hazamentem, összepakoltam, és eldőltem egy picit a tévé előtt. Mert megtehettem! - és ez az érzés, ez a "mostmegthetem"-érzés fúúúúdejó volt. Odakint olyan szemerkélős esős idő volt, néha ránéztem az órára, és olyan kis nyugis örömmel állapítottam meg, hogy "mégcsakfélkettő", "mégcsakfélhárom".

Na, idáig sikerült megírnom, aztán valahogy maradt piszkozatban.

Idecsapom a hét másik felét is. Ami aztán már nem volt annyira nyugis, és/vagy az időjárás miatt, nem tudom, de úgy lézengek, mint akiből kihúzták a dugót. Ez főleg este jelentkezik, olyan hét óra tájban úgy érzem, sehova nem akarok már menni, kínszenvedés felülni a bicajra is és eltekerni mondjuk anyuékig, nyolckor meg már úgy húz az ágy, el sem lehet mondani. Nem aludni, hanem csak elfeküdni, és tévézni, pihenni. 

Tegnap akkkkkora elégtételt kaptam, hogy ihaj :), kétszeresen is. Településünk kapott egy ajándékot, a megyei levéltár készítette, lényegében a művelődési intézet javaslatára esett ránk a választás - mint település - az elmúlt évek kulturális életéért. Egy régi, 1800-as évekbeli dokumentum hiteles másolatát kaptuk meg, díszes keretben, nagyon szép, gót betűvel íródott, három ép pecséttel ellátott okirat. Rém büszke vagyok, mert akárhonnan is nézem, ezt a kapcsolatot én alakítottam ki, szóval nagyrészt rajtam keresztül formálódik ez az út, aminek a pozitív elbírálását most megkaptuk. Az elégtétel meg azért volt, mert a polgi nemrég egy beszélgetés kapcsán félresöpörte a falu német gyökereire való utalást (teljesen mindegy lenne, ha horvát, ha cigány, ha bármilyen más nemzetiség vagy csoport élt volna itt anno, akkor azok a falu lakosainak a gyökerei, én nem is értem, sokszor miért akarják a történelmi tényeket, pláne olyanokat, amik tényleg tények, és nem is kell bizonygatni, szóval miért kell ezt figyelmen kívül hagyni? vagy miért zavar bárkit is, hogy így volt?). Namost, itt a levéltári pasas szépen felvázolta, hogy itt bizony az okirat születésének az idejében majd háromnegyed részt evangélikus élt, és majd háromnegyed részt német lakosok voltak. Kész. Magyarországi németajkúak. 

Innen elrohantam szakkört tartani, idén gyöngyfűzést választottam. Nem lesz könnyű, és amikor jobban megnéztem a videókat (minden szabadon elérhető aszakkör oldalán, az összes szakkör összes tárgyának elkészítéséről szóló videó, szóval bárki megnézheti, és ha vásárol hozzá anyagot, meg tudja csinálni), már kicsit aggódtam, hogy túl aprólékos, amikor megnéztem a leszállított anyagot, kiakadtam, hogy baffki, tényleg darabra ki vannak számolva személyenként a gyöngyök... nem hiszem el! Az első gyöngysor bakfitty(nek tűnt) volt, meg úgy gondoltam, hogy ilyen igazából egy gyerek is felfűz, de annyira jó volt végül fűzni, és úgy, olyan igazi népies gyöngykalárisnak :) elkészíteni, szalagkötővel, és olyan szép fotókat tudtam róluk készíteni, hogy egyszerűen beleszerettem.

És elkészültek a cserepeink :)

Korábban felraktam pár képet az agyagozós délutánról.
Igazából kicsit ódzkodtam az egésztől, mert ugye az emlékek.... annak idején, jó 16 éve ott ("cserépegyetem, ahogy az illető nevezte) kezdődött a naaagy szerelem, aminek jó nagy ... lett a vége. (Az biztos, hogy irtó nagy tanítás volt, de arra azért még nem jöttem rá, hogy mi....? vagy csupán tökegyszerűen az, hogy mekkora hülye tud lenni az ember, és hogy szembe kell néznie azzal, hogy soha, SOHA nem hozható vissza x elvesztegetett év? fú, ezzel még mindig nem bírtam teljesen szembenézni). 

Szóval. Sok évvel ezelőtt jártam már fazekaskodni, és mivel alapvetően szeretem (akkor nagyon szerettem, mára ez az irány már kicsit másfelé vitt) a népi vonalat, jó volt azzal babrálni, bár így visszagondolva, nem kötött le annyira, mint vártam. Akkor a hagyományos fazekasságot próbálgattuk, volt egy irányvonal, voltak benne persze alkotói lehetőségek is, de nagyjából a szabályosság az egy fontos pont volt. 

Most helyben, a lakóhelyünkön fogott bele valaki a cserepezésbe, és olyan de olyan hihetetlen képzelőerővel, hogy hű (írtam róla korábban). Már akkor alig bírtál szabadulni, amikor amolyan nyílt nap keretében körbe lehetett nézni nála. A "kreatív" csajokkal voltunk meglátogatni, aztán egyből bejelentkeztünk egy workshopra. Igazából nekem akkor sem volt nagy kedvem hozzá, de talán nem "mertem" nem csatlakozni a többiekhez, de végül nagyon jól sikerült, amolyan feltöltődés. 

Igaz, ami igaz, a meló felét bizony a kemencetulaj csinálta, hisz mi "csak" az agyagból megformáltuk, amit szerettünk volna, Ő pedig kiszárította, majd mázazta, olyan színűre, amilyenre kértük. Én a türkiz és kék mellett maradtam, a képek nem adják vissza, amilyen gyönyörű színük van amúgy... érdekes, hogy ahányan voltunk - na jó, hárman :) - mindegyikünk más színvilággal volt. Az egyik csaj nagyjából mindenből előbb nyúl a piroshoz, én a kékhez, a harmadik társunk pedig inkább a natúr színekhez. 

Szóval izgatottan mentünk, mikor szólt, hogy megvolt a kemencenyitás, és hát meglátva a kis csodáinkat, percekig csak a "hűűűű,meg jaaaaaj, meg hátezdecsodaszíp" hallatszott. 

Ami szerintem sokat tesz hozzá, hogy most pont attól szépek ezek a kis akármicsodák, mert nem törekszünk a teljes szabályossághoz, az évek alatt az egyediség, a kis egyszerű megoldások felértékelődtek. Egyébként amiket én készítettem, egy kis kézügyességet igényelnek csupán, az angyalkával dolgoztam ténylegesen, a többi tökegyszerű igazából, hiszen formákkal kiszaggattam, és mintás sodrófákkal belenyomtam a mintákat - szebbnél szebb motívumos fák voltak  - és kész. De a végeredmény annyira szép! Szóval jó kézbe fogni, jó ránézni. 

Megint készült néhány piszkozat

 valahogy mindig a nap végére jutok hozzá, hogy írnék, mármint a munkanap végére, aztán valahogy mindig olyan kapkodóssá válik az utolsó óra, és csak néhány sorig, gondolatig jutok. 

A napok meg telnek. 

Most úgy rámült valami fáradtság, valami kedvetlenséggel és türelmetlenséggel/tipródással/vacillálással párosulva... Leginkább abból veszem ezt észre, hogy néha, amikor megállítom egy-egy pillanatra az időt, érzem magamon a feszültséget, vagy este jön elő, amikor nem tudok elaludni, és igazából nincs egyetlen gondolatom sem, amit meg tudnék fogni, hogy mi is az, ami nyomaszt, csak valami furcsa szomorúság-félelem. 

Talán mert most megint minden olyan "átmeneti", sok-sok elkezdett dolog van az életünkben, aminek nem látom a végét, de még a következő lépést sem (ilyen pl. a gyerek egyetemi éve). Látom rajta, hogy feszült, de igazából nem tudom kiszedni belőle, miért is. Tudom, hogy van benne egy nagy adag várakozás és kíváncsiság, de félelem is persze, bár én azt gondolom, hogy ezek mind olyan dolgok, hogy igazából bármikor vissza lehet belőle fordulni. Én rettenetesen fájlalom, hogy elmegy, és hogy MÉG három évre, de ezt magamnak köszönhetem... igazából én erőltettem, hogy adjon be továbbtanulást még, neki valójában esze ágában sem volt. Ezen sokat gondolkodtam, hogy mi is ütött belém, és ezt miért nem gondoltam végig, mert naná, hogy nekem jobb lenne, ha itthon lenne, minthogy kockáztassam ezzel az egésszel azt, hogy akár beüthet a ménkű, szerelmes lesz ott, vagy talál egy olyan munkát, ami miatt ottmarad, és aztán már nem is jön haza. Nekem ez elképzelhetetlen. Ugyanakkor az ember azért szülő, hogy a gyerekének a legjobbat akarja, és valszeg erről a továbbtanulásos dologról azt gondoltam, vagy éreztem (eddig még bejött) hogy neki ez a legjobb... Most sokkal de sokkal jobban félek ettől a következő három évtől, mint két éve. Talán van benne egy adag "önzés" is, mert két éve én is fullon voltam, vele is, magammal is, az életem is annyira tele volt, hogy relatíve csak én maradtam ki belőle, most meg olyan állóvíz minden. Most a nyáron, amikor párszor nem volt itthon, az esték voltak a legrosszabbak. Volt, hogy egyik helységből mentem a másikba, leültem, és néztem a négy falat. Csak úgy voltam a nagy házban, és próbáltam kitalálni, most mit is kezdjek magammal, meg talán próbálgattam szoktatni magam ehhez a helyzethez - ami ijesztő. Mert a két évről, meg a mostani egy-egy estés időről tudtam valahogy, valahol hátul a tudatomban az volt, hogy átmeneti. De ez, ez a következő három év, és ami még utána lesz? Ez már a felnőttség része Neki is. Valahol ebben a két évben átlépett a gyerekből a felnőttbe, aki bármelyik percben kiléphet a közös életünkből, hogy elkezdje a teljesen önálló, és tőlem független életét. Ami nem lenne baj, ha nem sok kilométerre arrébb történne. Mert mi nem mentünk messze (unokatesóim sem). És ez így tökjó volt, és biztonságos is. Nekem tök természetes a család közelsége (mégha néha szenvedős is az egész, de soha nem tudnám elképzelni, hogy tartósan nagyon messze éljünk egymástól). Ez van, én ilyen vagyok, de a gyerek... a gyerek valahogy más. 

Eh, ma rosszul keltem. Olyan őszies idők vannak a napokban amúgy is, mármint meleg, de már nem az az "igazi" nyári, olyan, amikor már nem vonz a víz, a fürdés annyira, valahogy mások, fáradtabbak a fények is, a színek is kezdenek megfakulni, és a nyüzsgés is lagymatagabbá válik. Az augusztus valahogy mindig a "régi idők mozija",bennem ilyenkor tódulnak fel hullámokban az érzések, az emlékek, az illatok, egy-egy régi nyár apró kis foszlánya. 

Szóval tegnap még hozzácsaptunk egy kreatív napot a hétvégéhez (és igen, baromira fáradtan mentem el ide is), kicsit agyagoztunk. Itt helyben van most egy hölgy, aki fitt nyugdíjasként belevágott ebbe, vett egy kemencét, elkészült lassanként - azért több év volt - egy kisháza az udvaron, ami a műhelye lett, és most ott ügyködik. Hihetetlen egyedi dolgokat készít, látszik, hogy folyamatosan agyal, pörög, inspirálódik, varázslatos Nála. Néhány hete voltunk egy amolyan "nyílt napon", megnézni ezt a műhelyt, most pedig befizettünk néhány órára. Mi "önjárók" voltunk hárman, azaz magunktól csináltuk-lemásoltuk vagy kigondoltuk, amit akartunk, és nagyjából meg is tudtuk csinálni, de hát van, aki teljesen laikusként megy oda, és akkor a hölgy végigvezeti a dolgokon. Már korábban is voltam Nála, akkor "csak" a benti műhelyét csodáltam meg oda és vissza, húúúú, mennyi mindene van.... és mi mindent kipróbált és mennyire ügyes mindenben! 

Amúgy néha azt érzem, hogy én már csak sodródom az árral :).... a tavalyi nemezes csapatból maradtunk így meg együtt, és ilyen kreatív dolgokra mostanság egy csapatként benevezünk. Vagy egyikünk lát meg valamit, vagy másikunkkal jön szembe egy hirdetés, és ha tetszik, akkor elmegyünk. Voltunk így selymet festeni, agyagvirágot készíteni. 

Ő itt Lajos, paverpol technikával:

Ez egy folyatott kép (fluid technika), amikoris egy táblára a speckó festékeket ráfolyatjuk, majd ide-oda döntve folyatjuk a festéket, amerre éppen megy, míg be nem fedi teljesen a táblát. Gyönyörűek lettek, mindenkié más és más. 

Lajos és a paverpol kép.

Karácsonyi angyal, mécsest lehet majd alátenni.

Mandalás tartó a Gyereknek, meg halacskák, madarak, türkizben és kékben lesznek. És gombák is, csak arról nincs fotóm.