... és ez egy annyira nyunnyós hétfő. A hétfők mondjanak le! az ilyen uborkaillatúak meg főleg... Mondjuk ma névnapom is van, de ennyire semilyen talán még sosem volt :D. Ittbent a melóhelyen megbeszéltük már a múlt héten, hogy szerdán tudok hozni valami sütifélét, addig egyszerűen nem fér bele a délutánokba (eleve tudtam, hogy a hétvégén biztos nem érek rá). Ma azért valamit kellene sütnöm legalább a családnak... meglátjuk.
Az úgy volt, hogy már pénteken majdnem sírtam amiatt, hogy hogy lehettem megint ennyire hülye - hangoztatom pedig mostanában, hogy megtanultam nem-et mondani, ésaztán meg egy csomó dolog azt mutatja, hogy nem is... - , hogy belementem egy meghívásba, egy hétvégi alkotótáborba, ami amúgy péntek-szombat-vasárnap tartott, bár én ugye eleve pénteken nem tudtam menni, hisz dolgoztam. Mindegy is, ez egy "bejárós" alkotótábor volt, ahol tavaly már egy ismerősöm másodmagával résztvett, aztán a szervező hölgy utána hozzám járt nemezelni, így megismertük egymást. Most pedig meghívott erre a háromnapos táborra, amit jónéhány éve szervez, tőlünk olyan harminc kilométernyire lévő faluban. Az egész hét nagyon fárasztó volt, és őszintén: úgy vártam volna azt a két napot otthon, amikor nem KELL reggel elindulni semerre, hát erre most meg... szóval így kezdődött az egész, nem igazán nagy kedvvel...
Mind a két nap kilenctől délután négyig voltunk, és amikor én megláttam az előző napi alkotást, húúú, hát azt éreztem, olyat én is akarok. Szóval én a két nap alatt készítettem el azt végül, amit a többiek a három napban, és őszintén? nagyon jó volt... agyalni, kombinálni, új technikákat kipróbálni, és egy kicsit csak résztvevőnek lenni. Egyébként is, mióta szervező vagyok, minden egyes rendezvényt kétszer jobban megbecsülök és élvezek, amin résztvevő vagyok.... egyszerűen már az pihenés, ha nem én csinálom. Komolyan.
Szobrászkodtunk egy általam nem ismert technikával (amit eddig láttam belőle, az nem tetszett, nade ugye azért teljese nem-et nem lehet semmire sem rámondani addig, amíg tényleges tapasztalatod nincs róla), a paverpol-lal. Ebből készítettünk szobrot, majd képeket, végül pedig egy másik technikát és anyagot használva, "festékfolyatós" képet is csináltunk, szerintem gyönyörű lett (és ugye mindenkié más... ). Vasárnap délelőtt volt a munkákból kiállítás - aztán mi még folytattuk utána az alkotást - , ugye ez kötelezettség, hisz a pályázat és az önkori felé amolyan bemutatót is kell tartani - ott azért látszott, hogy mennyi mindent csináltunk :). Meglepetésre egyszer csak a Gyerekem is megjelent, ez meg külön jólesett. Bár anyu szerint csak autózni akart :D, és jó indok volt (szerintem is :D).
Szombaton, mikor hazaértem, a Gyerek még megvárt, aztán elhúzott egyik barátnőjéhez aludni, ettől kicsit szomorú lettem, merthát ez már amolyan "magányos" este volt, és baromira nem várom, hogy elmenjen most olyan messze (mármint ősztől az egyetemre), és mondjuk csak háromhetente jöjjön haza... Annyiból viszont mégis jobb volt, hogy VÉGRE tényleg kitaláltam a lenti két szoba elrendezését - igen, én is rosszul vagyok már magamtól - még vagy háromszor húzgáltam néhány bútort ide-oda, míg végül azt éreztem, hogy ahaaaa! most úgy minden a helyén van. Mondjuk a fürdő maradt olyan féligszedettvedett :D, és ott szerintem a meglévő ezeréves komódot le fogom festeni fehérre, és kap új fogantyúkat. Baromira jó volt látni a múltkor az ismerős csaj lakásában azt, ahogy a legtöbb dolgot jó ízléssel hasonlóra alakította - nem dobott ki semmit, vagy lomizott max még hozzá, de viszonylag kevés költségvetésből és pazarlásból megoldotta a dolgokat, ráadásul egyedire.
Szóval a két nap viszont nagyon hiányzik, úgy jöttem dolgozni, mintha folyamatos műszakban lennék nyolc napja már, szóval K.O. A hétvégén meg irány Pécs, Szerintem szombat délután lemennék, mondjuk a Gyerek szerint tutira vasárnap, de ha lehet, hétfőn, és jöjjek is haza... :/, naná!
Innentől egy csomó minden van amúgy augusztusban, és sittysutty, vége a nyárnak. Alig medencéztünk. Alig voltam a kertben "nyaralni", élvezni az egészet. Én nem is értem, de alig van olyan "ráérős" idő, mint régen. Tegnap mondjuk volt egy kicsi, elmentem anyumhoz, visszasétáltunk hozzánk, kimentünk apu után a tóhoz, ott ücsörögtünk picit, és az olyan jó volt.
Olyan érdekes, hogy elérkeztem egy olyan életszakaszba, amikor már baromira nem hiányzik az, hogy nyüzsögjek valahol, vagy körülöttem nyüzsögjenek, vagyis pontosabban az, hogy zavarjon az egyedüllét, vagy hogy nincs különösebben társaságom. Pontjó, ahogy van, a szűk család, és néhány ismerős. Mondjuk barátaim éppen nem nagyon vannak... ez pedig amellett, hogy szomorú, inkább ijesztő és elgondolkodtató is.
Volt például egy jellegzetes pillanat a szerdai jótékonysági koncerten, ami - nem tudom másként írni - nagyon belémmart. Rengeteg munkám volt nekem is ebben az egészben, és tudatosan csak aládolgoztam a kolléganőmnek, hisz az Ő ötlete volt az egész, de közben az összes reklám, az online szervezés, a csapatok összeszervezésének egy része, az előkészületek egy része azért az én munkám is volt. A harmadik kolléga minimális részvétellel volt jelen. És amikor vége lett a rendezvénynek, és volt egy közös dal, én lent álltam a nézőtéren az ajtóban, hisz az egész mindent innen néztük végig, meghát így szoktuk, innen futunk, ha valamit még közben kell csinálni. És egyszercsak azt látom, hogy nem csak az összes fellépő csapat megy fel a színpadra, hanem bizony a segítők is - kivéve én, nekem aztán nem szólt senki... ott álltam, totál ledöbbenve, mert hát ez van... ez mutatja azt, hogy igazából totál láthatatlan munkát végzek, sem a többi szervező, sem a nézők között fel sem tűnt, hogy esetleg én is... szégyelltem magam. Egyszerűen annyira jelentéktelen lennék ezekszerint? és ez a sokminden nekem szól,vagy az ötvenes nőnek, aki mindjárt leszek, vagy hogy van ez? baaaaa....
Amúgy amikor erről beszélgetek másokkal, sokszor lehurrognak, persze olyanok, akik mellett egy kerek család, férj áll. Mellettem nem áll (ki) senki, és nem is véd meg. Ezt pedig egyre jobban érzem. Bah!
Amúgy rennnnngeteg pénzt gyűjtöttünk, mi is meglepődtünk. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár tényleg - és jó értelemben - nagyon nagy összefogással készült el az az este, szóval érdekes volt megfigyelni, hogy ki milyen pálmát akart utána elvinni... vagy mennyien veregették a saját vállukat, meg egymásét. Nem kell. Ez nem rólunk szólt, hanem egy kislányról. Próbáltam hát a képek mellé - Gyerek fotózott, és jól - olyan szöveget írni, ahol mindenkit elismerünk, anélkül, hogy bárki nevesítve lenne - szerintem jól sikerült.
És esik az eső - végre - persze pont azon a délutánon, amikor lecsófőzés lett volna kondérban, eltevősre....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése