Mindig vannak "áldott idők". Pillanatok, fél órák, órák, jó esetben talán hosszabb idők is. Talán pont akkor, amikor nem történik semmi hatalmas, csak lelassúdni tűnik az idő, és ilyenkor kitárul a szíved. Meg úgy minden érzéskszerved. Hétfőn, a búcsúzó nyár ténylegesen utolsó napját kihasználva, még egyszer sikerült úszni egy kicsit. Mintha tudtuk volna, valahogy 120 %-on érezte az ember a MINDENT.
- ahogy leereszkedünk a partra, ismerős pontokat keresek, amiket az utóbbi időben megszoktam. A túlparti fák mögötti kimagasló szélkerekeket. Balra, a benyúló part után a két kiálló faágat - egy vízbedőlt fa két ága lehet - és az ágon azt a nagy fekete madarat (a távolság miatt nem tudom megállapítani, hogy gém vagy esetleg kárókatona), aminek az a fő pihenő vagy leshelye (ottvan most is).
- a víz színe mindig más, most éppen megint inkább zöldes, de előtte nap nem tudtunk betelni vele: hihetetlenül kék volt, és a vízszint csökkenése miatt a part olyan kanyargós és hófehér, hogy néha azt képzelte az ember, valami egzotikus tengerparton van
- a megszokott ritmust követjük: Zs. beljebb úszik, és szeli a vizet, én a parttal biztonságos párhuzamban számolom a karcsapásokat, általában háromszáz, de néha nem veszem észre, hogy elfáradnék, háromszáz után felhagyok a számolással, és csak úszkálok ide-oda. Nem beszélünk, mindegyikünk hagyja a másikat csak úgy lenni, és ettől még nyugodtabb az egész. Minden érzékszervemmel érzem a vizet, belemerülök, kibújok, forgok, siklatom a tenyeremen, simítom a lábammal. Hátamra fordulok, nézem a fölénkmagasodó kék eget - minden délután más, ma tiszta kék, néhány apró felhővel - keretet adnak a képhez a partszéli fák lombjai.
- minden szín valahogy éles, de nem bántó. A víz színe, a parti kavicságy hófehér színe, a fák zöldje... Harmónia.
- én hamarabb abbahagyom az úszást, mert szeretem, és vágyom arra a negyed órára, amíg kimászom a vízből, leülök a törölközőre, és hagyom, hogy a nap felszárítsa rólam a vízcseppeket. És valahogy - nem fázom, mint régen. Kipróbáltam, figyeltem magam, amikor nem sütött a nap, vagy amikor fújt a szél - akkor sem fáztam. Nem értem, bár az is érdekes volt, hogy a vízben sem vacogtam sosem. Biztos ez is az életkor - valahogy átalakulunk. Régen fizikai fájdalom volt bearaszolni a hűvös vízbe, vagy benne lenni hosszabban, vagy utána, mikor kijöttem, végigdideregtem, amíg nagyjából le nem törölköztem. Most nem. Most ráérősen és tudatosan figyelem, ahogy lassan eltűnnek a bőrömről a vízcseppek, időnként végigsimít egy-egy melegebb fuvallat. Kitágul minden pillanat. Eljátszom a kavicsokkal, belül elmosolyodom, ahogy előjönnek a régi jólesős és jóérzésű én-emlékek, ahogy rengeteget de rengeteget tudtam nézni és játszani a kavicsokkal, elvarázsoltak, gyűjtöttem és gyűjtöm most is lényegében. Összeszedek néhány érdekes formájút, vagy színűt, belemártom a vízbe, nézem az így látható élénkebb színeket.
- eddig, amikor kijöttünk, majdnem minden nap találkoztunk egy őzzel, pontosabban láttuk megvillanni a fenekét vagy hallottuk a zörgését a bokorban. Rendszerint estefelé jöttünk, és rendszerint akkor járhatott le a vízhez inni, mi meg akkor ezekszerint kicsit megzavartuk. Most korábban jöttünk, és épp összeszedelőzködtünk, amikor vagy száz méterre tőlünk megláttuk a parton, ahogy ivott. Visszaültünk, és csak néztük. Pontosabban néztük egymást, az őz, meg mi. Időnként megállt az ivásban, és jobban figyelt, de talán megszokott bennünket, mert nem mozdult. Mi jöttünk el előbb, valahogy hatalmas ajándékként megélve ezt a pillanatot is, ami számunkra is a lezárása volt ennek a nyárnak. Kicsit kitolódva így szeptember elejére, de hihetetlenül jólesősen. Jó volt megélni, hogy VOLT búcsú, hogy tudtuk, másnap átfordul az idő ténylegesen őszbe - így is lett - és mi nem szalasztottunk el, valami fontosat.
2 megjegyzés:
Olyan jól írsz, hogy ott látom magam én is a vízben és a parton. <3
... olyan jó lenne, ha visszatalálnék a "régi (írósabb) én"-hez!
Megjegyzés küldése