Ójaj

 ... el nem tudom mondani, mennyire szörnyű érzés holnap dolgozni menni. Szerintem a karácsonyi szabadságolások kivételével én soha nem voltam az elmúlt tizensok évben egy hétnél tovább szabin, ez most pedig másfél hét! Egyébként nagyon érzem magamban a változást, egy lenyugvást, egy jóízű elfogadást - voltaképp tegnap, hogy találkoztam még barátnőmmel, mielőtt kiutazik végleg Amerikába (szipp), erről beszélgettünk. A találkozásunk apropója nemcsak az volt, hogy most a nemrég lezajlott esküvője után felszámolt mindent itthon, és kiutazik a férje után, hanem a kerek születésnapunk is. Azt hiszem, én fogalmaztam meg, hogy baromi jó érzés az, ami most úgy van bennem, mert az ember akárhogyis, akár bevallja, akár nem, akár rugózik rajta mintén, akár nem, fix, hogy számotvet egy-egy kerek születésnapnál... fiatalabban talán nem érzi a mélységét az évek múlásának, de egy ötvenes szám bizony valahogy fejbekólint. Szóval talán én fogalmaztam meg, hogy elengedtem mindenféle megfelelési kényszert, hisz igazából minden fontosabb dolgot, amit az ember úgy az életében elérhet, azt elértem, nem célom már semmiféle karrier, nem célom már semmiféle nagyobb önmegvalósítás - mármint, ami kifelé is megmutatkozik - egyedül magamnak, a szűk családnak szeretnék már "lenni", a többi egyszerűen nem számít, nem fontos, vagy legalábbis nem annyira, mint eddig. Egyszerűen valahogy olyan szép átmenetesen, de viszonylag rövid idő alatt letisztult bennem, hogy mi az, amit akarok, mi az, amit nem, mi az, amit még elfogadok, és mi az, amire nemet mondok. Vannak dolgok, amikről el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogom tudni én valaha elengedni, és most azt látom, hogy már mögöttem vannak, megtettem a lépéseket, és már túlvagyok rajtuk. Igazából magam sem értem. És ez úgy tényleg néhány nap, hét volt. Annyira erősen éreztem már azt, hogy amiben vagyok  - élethelyzet - "nem konfortos", hogy egyszerűen jött a késztetés, a tudat, hogy valamit változtatni KELL.

Annyira hirtelen történt a munkahelyváltásos sztori is, hogy igazából azon a pár napon kívül görcsölni sem volt "időm" sokat rajta. Aztán megtörtént, és nem filozofálgatok rajta túl sokat, lesz, ahogy lesz. Hm :), ez is fura érzés, hogy tényleg így érzem, hogy majd lesz valahogy. Annak ellenére, hogy tervezgetős vagyok és szeretem, ha a dolgok kiszámíthatóak. Hát most fejestugrottam. Persze, semmire nincs garancia, lehet, hogy három hónapon belül, amíg tart a próbaidő, feladom, és akkor mi lesz,...  hát, valahogy majd lesz. Ez egy két és fél éves munka lesz, valaki szülési szabadságra megy, helyette vesznek fel. És ez, hogy így van, érdekes módon még jobban felszabadított - egyszerűen nem úgy fogom fel, hogy te jó ég, mi lesz kétésfél év múlva - persze, azért azt hozzáteszem, hogy ez volt az egyetlen visszatartó erő első blikkre - inkább azt érzem: van kétésfél év nagyjából biztosan tervezhető, előre látható időszakom, és ha letelik, ott megint lesz egy változás, vagy valami véletlen lehetőség folytán maradhatok, vagy pedig ott lesz egy újratervezés, ami egyrészt izgalmas, másrészt pedig az a lehetőség is megvan, hogy hagyok ott magamnak egy hosszabb pihenős időt. Tudom, hogy nem kapkodnak a munkaerőpiacon az "ötvenes" nőkért, de én... szóval még mindig volt valahogy. Mivel mint fentebb írtam, nem vágyom kárrierre már, simán el tudom képzelni, hogy kimegyek heti három-négy napra valami boltba dolgozni osztrákba. Vagy kávézóba. Vagy kitalálok valami saját "bizniszt". 

Valójában hatalmas szabadságot ad ez az egész, kicsit olyan izgalmas újrakezdés. Mármint a melóhelyváltás. Ami nem csak melóhelyváltás, én is szeretnék változni, változtatni. Néhány dologban szeretnék visszatérni néhány dolgomhoz, amik valahogy kikoptak belőlem, és fontosak, de azt hiszem, visszahozhatók. És van bennem egy irtó nagy adag kíváncsiság, úgy a világ és minden felé, iránt.

Szóval... itthon nem volt valami nagy születésnapi ünneplés, igazából az utazás miatt pont nem jól jöttek ki a napok, de azért megoldottuk, előtte nap vasárnap volt, rendeltünk ebédet, kicsit együttvoltunk, aztán a gyerek elment a vonattal... én kicsit sírtam, mert szerettem volna, ha másnapig itthonlett volna, de  hát ha így,  hát így. Így viszont olyan szépen tudtam készülődni  az első repülős utamra (jó volt egy hét múlva teljes rendre hazajönni :) ). 

A születésnapom teljes egészében, az első perctől kezdve, hogy beszálltam a ház előtt a kisbuszba, amivel mentünk a reptérre, odáig, hogy kiszálltunk görögben a szálloda előtt a nagybuszból, egy merő kaland volt számomra :). A többiek, akikkel mentem, már többször repültek, így nekik nem volt akkora nagy cucc, nade nekem! :D. Még a várakozást is imádtam, figyeltem azt a sokfajta embert, akik jöttek-mentek... jó volt nagyon. Odafelé a folyosó mellett ültem a gépen, így volt egy kis kóválygós rosszérzésesm, leszálláskor meg majd szétment a fülem, nade visszafelé megtaláltam a kulcsot - nekem az a jó, ha kilátok az ablakból - így aztán meg sem éreztem a hazafelé utat. Gyönyörű tiszta időnk volt, látni az alattunk hullámzó tengert, vagy  a szárazföldeket, úgy, mint ahogy egy domborzati térképen van, tényleg... hihetetlen élmény volt számomra. 

Az utazásunk szerintem tutijó volt, én nagyon féltem magamtól, hogy hogyan tudok "viselkedni", csoportban, mennyire tudok alkalmazkodni, nem leszek-e antiszoc, de szerintem még ezen a téren is változtam... nem igazán volt olyan, hogy nem tetszett valami, vagy ha nem úgy alakult, ahogy gondoltam, hát alakult másképp. A kis csapatban - hatan voltunk, akik innen mentünk - nem ismert mindenki mindenkit, és nagyon nagyon mások is voltunk, de ebből sem volt egy percig sem probléma. Nagyjából mindenhol együtt voltunk, de abból sem volt galiba, ha valaki épp mást gondolt csinálni, vagy másfelé akart menni. Pl. én szeretek mindent is megnézni, a többiek inkább félúton megálltak és pihentek, addig én kerültem egyet. Így mindenki teljesen elégedett volt. 

Ez egy görög körűt volt, Thesszalonikiből buszoztunk le Athénig, öt nap alatt, négy szállodát érintve. Az idegenvezető (aki magyar) és a buszvezető (aki görög) nagyon jófejek voltak, rennnngeteg információt kaptunk az utazás alatt, és minden tényleg pikkpakk volt. Nagyon nem haverkodtunk össze senkivel, nem volt rossz csoport, inkább olyan semmikülönös-volt. Görögországból ennyi épp elég volt, nem hiszem, hogy valaha még elmegyek arrafelé, sok szép helyet láttunk, de nekem olyan benyomásom volt, hogy az ókor és a jelenkor közt egyszerűen nem találni történelmet Görögországban.... nincs barokk, sem reneszánsz, vagy ilyesmi (legalábbis amerre mi jártunk)... ellenben nagyon csúnya és koszos és szemetes városok vannak... Ahol a turisták vannak, azok a részek nagyon szépek, és ott meglepő tisztaság van, sőt! - annak ellenére, hogy a wc papírt nem dobhatod a wc-be... szóval a szállodák csillivillik, de pl. Athén nagy része jaaaj.... Sokszor korán keltünk, mert korai időpontjaink voltak, de volt szabadnap is, és tudtunk fürödni is a tengerben, mert a hét közepén jó idő volt. Aztán mondjuk a hatodik napon Athénban megfagytunk az Akropoliszon (ahol annyi ember volt, hogy hűűűűűű..... már reggel!). Nekem azt hiszem, Delphoi tetszett a legjobban. Ott valahogy kevesen voltak, és volt idő "megérezni" az évezredeket - ami így leírva is hihetetlen. Annyi ajándékot vásároltam, hogy ihaj, de még így is van, amit bánok, hogy nem vettem meg. 

Rengeteg képet készítettem, néhányat teszek csak ide, amit lementettek amúgyis a gépemre, a többi a telón van, és most bonyolult és időigényes lenne átpakolni. A fészbukkkk viszont lebutította a fotókat...

Athén egy négymilliós város....

Ez az Akropolisznál van fent. Alulról nem is látszik, hogy mekkora nagy színháztér van itt.

Szintén az Akropolisznál, ezeknél a képeknél igazán csoda, hogy ember nélküli fotót tudtam lőni...

A korinthoszi csatorna. 

Az egyik kikötővároskánál vártunk a buszra, és ahogy ültem a part menti kőkorláton, mellettem a vízben ilyen forgalom volt :). 

Naplemente az egyik szállodai teraszunkról. 

Szállodai udvar.

Delphoi

Meteoráknál.

Hazafelé :)