... éreztem én időnként a késztetést, hogy írjak, de... gyors, összekapkodott gondolatokat nem tartottam helyénvalónak leírni, persze, ennek a hátulütője, hogy sok-sok fontos információ elfelejtődött a hetek alatt, de magyarán, meghalni sem volt időm.
A cégnél 17-én dolgoztunk utoljára, ma 23-a van, és nem tudom és nem is értem azt semm, ez a közbülső viszonylag sok nap hova tűnt. Egyértelmű, hogy röpülnek a napok, akár csinálsz valamit, akár nem, akár tele vannak a napjaid, akár nem, akár jó dolgok történnek veled, akár nem.
A munkáról azt hiszem, valós és reális képet majd még néhány hónap elteltével tudok összerakni, most úgy a szörnyű és a váódenagyonklassz között ventillálok rendesen. Pont egy nagyon húzós időszakban csöppentem bele ebbe a munkába, és olyan szinten erőteljesen nyomattuk végig ezt a pár hetet, hogy igazából gondolkodni sem volt időm azon, hogy most sajnáljam magam, vagy egyáltalán, átlássam-átgondoljam ezt az egészet. Leginkább próbáltam felvenni a fonalat és sodródni az árral, nem lemaradni.
A munkakörülmények nagyon jók, sokkal könnyedebb a munkahelyi légkör és a csapat is szimpatikus, annak ellenére, hogy én vagyok a legidősebb, és jelentős, 15 év különbség van nagyjából a kollegáimmal, ami azért fura, mert - ezen gondolkodtam most, hogy itthonvagyok - ez a korosztály pont kimaradt az életemből, mármint mondjuk munka szempontjából. Velem egykorúakkal vagy idősebbekkel dolgoztam, illetve harminc alattiakkal, a harmincas korosztály meg valahogy pont nem volt. Hát, érdekes figyelni az életüket, meg kicsit igazodni hozzájuk, teljesen más nézőpontból látják a világot, és a munkaritmusuk is teljesen más. Ezt majd egyszer talán kifejtem.
Szóval a munka kemény, de sokat nevetünk, sokat beszélünk, sokat vagyunk együtt. Szinte mindig :D, amit nekem azért jópár év különiroda után baromi nehéz megszokni.
Az előző munkahelyemnél útközben valahogy elfogyott a közösség érzése. Viszont volt benne valami jó kis nyugalom (amit én unalomnak és punnyadtságnak éltem meg, persze ez most már felértékelődött), valamint nem volt semmi kibillentő inger, kicsit olyan "csehovos moszkvamoszkva" hangulata volt az egésznek... a mostaninál még nem látom jól, hogy mindig mocorgás van, vagy nekem újdonság még minden, és ezért érződik mozgalmasabbnak, szóval ezt tényleg nem tudom.
Itt együtt ebédelünk többen, ha sokan vagyunk, akkor akár a tárgyalóban is, és ilyenkor állandó trécselés és nagy nevetések vannak, amit szeretek, mert elég éles kontraszt van a korábbi munkahelyemhez képest, ahol egyrészt mindenki állandóan koplalt (kivéve engem), illetve még egy névnapi ünnepséget is lábujjhegyen, csöndben és lehetőleg öt perc alatt kellett véghezvinni. Itt vannak "igazi" ünnepségek, megadják a módját. A munkát szigorúan megkövetelik és elővesznek, ha hibázol, de a munkavállaló ugyanakkor meg van becsülve, és mindenféle jutalmazási és előmeneteli lehetőségek is biztosítottak.
Szóval, összességében nem tudom, merre is billen a mérleg, de még van két hónapom eldönteni, mi is legyen. Azért remélem, tényleg kicsit lazább is lesz a helyzet, mert ha ennyi energiát elvesz, akkor semmire nem marad sem időm, sem energiám, nem fog menni mellette a kultúrházas dolog, a saját életemből meg végképp kimaradok.
Ennyit a munkáról, és most egy köv. külön poszt mindenmásról.
1 megjegyzés:
Örülök, hogy vannak pozitív dolgok is, ez nagyon fontos. Olyan úgysincs, hogy minden fenékig tejföl legyen. :)
Megjegyzés küldése