Két lábbal a földön

 ... nemrég egy séta alkalmával, egyik barátnőmmel - aki szintén nehéz élethelyzetben van - mindenféléről  beszélgettünk. Ő sokat hallgat mindenféle okosságokat, el is jár ilyen előadásokra, és előszeretettel küldözgeti az idézeteket. Valahogy ilyesmi is szóba került, és talán ekkor fogalmaztam meg először úgy igazán, hogy mi az, ami "elhalt" belőlem. És igazából ez olyan egyik napról a másikra történt - úgy, hogy valójában a dolgokba nem haltam bele, nemis viselt meg annyira, mint ahogy "illett" volna, vagy elvárható volt - csak közben mégis egy nagyon-nagy változás zajlott le bennem, eltűnt belőlem egy fontos darab vagy dolog, amitől én én vagyok (vagy voltam?). Mert bizony T. megjelenése anno egy csomó pozitív tulajdonságot bontott ki bennem - ezt nem tudom elvitatni tőle - pl. a mesélőkémet... amit én úgy de úgy szerettem magamban, ezt a fantáziavilágot, a szóvirágokat, és ahogy T. eltűnt, belőlem is mintha kiradírozták volna az álmodozós részt, és azóta bizony karcosan reálisan állok a dolgok mellé. Szóval amikor barátnőm megint belekezdett valami önfejlesztős dumába, nagyon hamar leállítottam, mert egyszerűen nem érdekel. Nem hiszek ilyesmiben. Talán mert láttam, hogy T. is mire ment vele - semmire - vagy hogy a legjobb barátnőm hogy lepattintott onnantól, hogy "önmagára figyelt" , hogy ez leginkább önbecsapás, vagy önámítás egy darabig, vagy hogy nekem az önfejlesztés, vagy hogy "tedd magad mindenki elé" annyit jelent, hogy igen, magadra figyelsz, és ezzel a körülötted lévőket úgy semmibe veszed, hogy ihaj. Nekem ez a tapasztalatom - és ha valakinek más, akkor jó neki, és örülök, hogy úgy érez, ahogy. Talán az is benne van, hogy húsz éve nagy elánnal és hittel álltam ezekhez a dolgokhoz, és az okos mondatok, gondolatok és klisék a mai napig ittvannak körülöttem - ugyanúgy. Közben a dolgok baromira nem változtak, vagy ha változtak is,nem ezek miatt, az biztos. 

Hogy miben hiszek? Magamban, és Istenben. Ebben a kettőben együtt és felváltva, néha erre, néha arra billen a mérleg. A tapasztalatom az, hogy amin saját erőből saját kútfőből tudok változtatni, az ment. Néha kaptam apróbb-nagyobb csodákat, ezt az Odaföntinek tulajdonítom. 

És ha mindezt végiggondolom, amiről írtam, kicsit szomorú is vagyok, mert pont azt látom magamon,amit régen anyukámon, amit valahogy úgy fogalmaztam meg : "amikortól már az én örökké dúdoló anyukám nem énekelt többet". Hát, eljött nekem is ez az időszakom, és ez szomorú. Talán amikor egyszercsak belátod/elhiszed/belenyugszol, hogy nincs másképp, hiába kapálódzol, ez a Te életed, azokat kell elviselned, amiket kapsz. 

Persze, van választásod - légy Önmagad, válaszd a saját utadat, de két párhuzamos életed nem lehet, egybe pedig nem fér bele. Ha a saját utamat választanám, az azt jelentené, hogy leszarok mindent és mindenkit, és világot látok,  és megnézek mindent, amit csak szeretnék, és nem dolgoznék, és elutaznám az összes pénzem, és lógáznám a lábam leginkább - de nem hagyom itt a szüleimet, és a gyerekemet sem. Mert a szereteten túl van még olyan is, hogy felelősség.