Mindennek "az oldala(i)"

 No, hazaértem Erdélyországból. Végig nagyon meleg volt (itthon is), ami egyrészt jó, mert ugye elvileg így lehetett kirándulni (hogy gyakorlatilag mennyire kimerítő 35+ fokokban városokat járni, azt hagyjuk is), aztán most, hogy hazaértünk, szakad az eső (kell a kertnek nagyon!) és nem tudok  mosni.... ittvan két  bőröndnyi szennyes - gyerek is hazaért tegnap, egy óra különbséggel értünk haza, nem voltam túl boldog, mert alig vártam, hogy elterüljek egy kád vízben, erre ugorhattam ki, és vizes hajjal mehettem érte az állomásra, szóval még jóval odébb volt a nyugi... 

Úgyhogy most itt ülök egy nagy kupi közepén, és próbálom összehozni "a rendet", de valahogy nem igazán megy (leginkább kedv, energia híja van :) ).

Nem tudom, mi hogy változik az emberben - merthogy változik, az biztos - és egy ideje, ha van rá lehetőségem, hagyom, hogy a belső megérzéseim vagy vágyaim vezessenek bizonyos dolgokban, vagyis nem akarok már mindent mindenáron. Valahogy átrendeződtek bennem a dolgok, mások lettek a prioritások. Régen sokkal jobban vártam utakat, utazásokat, kimozdulásokat, találkozásokat - most nagyon sokszor ha lehetne választani az utolsó pillanatban, leginkább a nyugit választanám. 

Az utazás Erdélybe most, ha úgy pontoznom kellene, egytől ötös skáláig olyan háromésfél lenne, azt hiszem. Túl sokat utaztunk, nagyon sokat láttunk - de nem volt idő kiélvezni a dolgokat. Nem volt idő kapkodás nélkül, nyugiban megnézni, rácsodálkozni, gyönyörködni, eltenni emlékbe a pillanatot. Mert nem voltak pillanatok, igazán - talán csak egy, Déván, mikor este felmentünk a várba. Ez az egy volt, amire azt tudom mondani, hogy majdnem sajáttempós, laza, "miénkittazidőésatér" pár óra volt. Ami nagyon elszomorított, az a szervező... nem is tudom, hogy mondjam. A szervező mondhatom azt, hogy barátnő. Mindenben, amiben tud, segít, tényleg az utolsó dolgát is odaadná - viszont egyre inkább azt érzi az ember, hogy mindennek oka van. Mindent valami hosszútávú megfontolásból tesz(nek a férjével), és számukra a legeslegfontosabb helyzetek azok, amiből valamit nyerhetnek: leginkább kapcsolatokat, amivel valamerre továbbjuthatnak. Tökszar ezt így végiggondolni, bennem is csak egy halvány érzés volt ez, de valahogy egy másik csajjal - aki szintén barátnője - került ez szóba, amikor tettünk egy kitérőt egy kicsiny faluban, és 30 ember várt azért, és ment el jópár órája arra, hogy ez a házaspár az ottani polgármesterrel bratyizzon, majd természetesen mindezt fotókkal illusztrálva tálalja is. Nagyon vártuk, hogy ez a hölgy képviselő legyen, de igazából fél év alatt már látszik, ahogy tapossa az utat a polgármesterség felé. Ami nem baj, csak a hogyan, az olyan furcsa. A bájolgás, vagy ahogy időnként felvesz egy fellengzősebb hangnemet bizonyos pozíciókban, az olyan elkeserítő... hogy te is fiam, Brutusz...? :( 

Szóval Szlovénia két éve sokkal de sokkal szerethetőbb volt, azt hiszem. Két idegenvezetőnk volt, félútig egy magyarországi, aztán utána egy székely tanárember, mindketten nagyon jók voltak. Rengeteg információt kaptunk, érdekességeket, elgondolkodtató volt az egész. Négy éjszaka négy különböző szállodában aludtunk, mindegyik jó volt, egy közülük kimondottan klassz volt. Itt kerek, tízszemélyes asztaloknál vacsorázhattunk, aminél aztán tökjó beszélgetések alakultak ki. Erdély és Románia egyébként rohamléptekkel fejlődik - legalábbis a városok és a nagyobb települések - az biztos, hogy az általunk meglátogatott városok nagyon szépek - Nagyvárad, Marosvásárhely, Brassó, Arad, Nagyszeben, Déva, Tusnádfürdő - és meglepően pezsgő élet van. Déván élmény volt végigsétálni az este, mikor felmentünk a várba, nekem nagyon tetszett. Nagyvárad is annyira szép....! Sajnos az ismertebb természeti helyek turisztikai céllá váltak, és igazából élvezhetetlenek. Szerintem. Ja, és Tusnádfürdőn volt egy érdekesség - minden kaját ki kellett pakolnunk a  parkoló buszból, és tilos volt szürkülettől kimenni a szállodából. Egyet még sétáltunk világosban, akkor zártak a boltok, és végignéztük, ahogy villanypásztorral körbeerősítik az épületeket, a boltokat, a nyaralókat... mert rengeteg a medve. (Meg a hülye turista, mert mialatt kintvoltunk, fent a Fogarason pont széttépett egy olasz motorost a medve - mert fotózkodni akart vele, ahogy épp eteti...). Szóval a buszt is simán feltöri, ha érzi benne a kaját, állítólag... 

Persze jó volt utazni is, nézni a változó tájat, a különböző életstílusokat, az erdélyi magyar és román kis falvakat, a pici házakat, ahol mindenhol szőlő- és rózsalugasok vannak, de rengeteg.... meg is álmodtam, hogy ültetek előre egy futórózsát, hátra a teraszhoz pedig egy szőlőt. :). És jó volt hazafelé az Alföldi tanyákat figyelni, ami nekünk annyira ismeretlen, csak párszor jártam arra. 

És... visszakanyarodva a mondanóm elejéhez, én a nyáron már nem akarok többet több napra elmenni. Max egy-egy éjszakára, de leginkább ilyen "itthoni" kirándulásokat terveznék, meeg itthoni nyaralást. Én most kiutaztam magam erre az évre, azt hiszem, elértem ezen a téren a "befogadóképességeim határát", slusszpassz, ez van. Pihenni akarok, lábatlógatni, lassulni, olvasni, töltődni - a saját ritmusom szerint, ami sokkal lassabb már, mint korábban. Vagy csak más. 

Villámlik, dörög, szürkeség van, a nyitott ablaknál hallom az eső hangját is, és friss levegőt hoz be a huzat. Jó ez most így, jó hogy mára szabit kértem, nagyon kell az itthonlét...