Február 1. van (vagyis már február 6.)

 Vasárnap este van és a hétvégén, miközben teltek a percek és tettem a dolgom, azon gondolkodtam, időnként meg-megállva, hogy hogyan is lehetne leírni, jól leírni dolgokat. Sorra venni azokat az apróságokat, amik örömöt okoznak, így-úgy, nem is azzal, ahogy történnek, hanem ahogy vagy amiért vannak. 

A legegyszerűbb talán, hogy írom a most-ot. Most épp egyedül vagyok itthon, pontosabban ketten a macskával, aki az ölemben ül, miközben itt pötyögök - eléggé kényelmetlen ülőhelyzetbe kényszerítve engem, hogy le ne csússzon. Na, meg is unta, átmászott a piros fotelembe, kényelmesen nekidőlve a párnának pihen... Sosem vagyunk egyedül, és ez így ebben a formában nagyon jó dolog. 

Az előbb értem haza, egy kiadós, kellően  délutáni séta után még anyukáméknál voltunk, a gyerek már előttem odament, ott találkoztunk, jót beszélgettünk, és szürkületben sétáltam haza, azon gondolkodva, hogy észrevehetően tovább tart a világosság. 

Aztán úgy elsuhant a hét, hogy eljött a várva várt "végrepéntek". Szóval a fentieket majd' egy hete írtam, ojjé. 

Minden napban van valami, amiről szívesen írnék, meg körbezsong valami jóérzés éppen valami miatt, vagy látok valamit, vagy gondolok valamit, eszembe jut valami - de aztán persze ugyanabban a napban történik még annyi szarság is, hogy "ojjéojjé". 

Február 1-gyel nekiálltam újra jógázni (hosszas tologatás után)- ami annyit jelent, hogy az elmúlt hat februári napból háromban fixen jógáztam, egyen meg ugye gyalogoltam, szóval ha ez az arány maradna, nem is lenne rossz. Gondolom, amúgyis csak addig fogok tudni jógázni, amíg esténként még nincs jóidő, vagy nem lehet kimenni, mert aztán onnantól kezdve igazából inkább kint matat az ember, no meg ha terveim szerint alakul, akkor lesz annyi (fizikai) meló a ház körül, hogy bőven meglesz abból is a napi "edzés". 

A melóhelyen eléggé szívunk, amikor odamentem, meglepő volt számomra, hogy mennyire nincs elmaradás, mennyire naprakész minden, hát most a múlt év végétől annyi minden hülyeséget tol ránk az ausztriai anyavállalat, hogy képtelenség tartani az időpontokat. Mikor azt gondoljuk, hogy végeztünk valamivel, három másik szart kapunk a nyakunkba. Mi még valahogy megvagyunk, de a közvetlen főnökünk nagyon kivan, két kisgyerek mellett élni is szeretne azért, de attól meg sokkal lelkiismeresebb, és hullafáradt. Meg olyan gyomoridege van, hogy ma tiszta rosszul volt, haza is ment. 

Ma jót mosolyogtam amúgy, bentvolt az operatív igazgató - minden nap benéz - és aláirattam vele épp valamit, és istibiz, mióta ottvagyok, most először beszéltünk három mondatnál többet :D. Mondjuk ez rólam mond el sokmindent, igen, ennyi időbe telt, hogy "felengedjek" basszus. Ez van.

Biztos mindenkinek megvannak a maga kis rutinjai, nekem a pénteki délutánok olyan... hát hogy úgy megvan, ilyenkor mit is csinálok:ilyenkor rövid nap van, elugrok bevásárolni, van kis idő akár nézelődni is, de sokszor inkább keszerek haza. Ilyenkor szoktam elmenni este még könyvtárba, ma mondjuk kicsit korábban mentem, mert patikába is oda kellett érnem, és tökjó volt a tiszta tavaszi időben sétálni egy nagyot. Jöttem visszafelé, illetve anyuékhoz, és olyan hihetetlenül új-régi-ismerős érzés volt keresztülmenni a falun, "benne lenni a faluban" - nos, ami az elmúlt években megintcsak valahogy kimaradt. Nem éltem meg. De most lóbáltam a szatyrom, tettem a lábam egymás után, néztem a bolt előtt beszélgető embereket, és ráérős voltam. 

Tegnap meg végre elkészültem ezzel: 

Szeretnék újra fotózni. Igazából persze fotózom most is, de jó lenne vele többet és amolyan amatőr módon ugyan, de mégis, többet foglalkozni. A Gyerek miatt egy ideig visszafogtam magam valahogy, de mivel Ő nem mozdul most semerre e téren, úgy gondoltam, hogy ettől én akkor még fotózhatok... úgyhogy küldtem be képet az egyik fotóegyesülethez, meg is jelent, ez:

Ez pedig egy másik kedvencem, nekem valahogy olyan kontrasztosan sokat mond...: