Ahogy a gyerek megfogalmazta...

 ...megint "hoppon" maradtam, most épp a jóidőt tekintve. Ezerrel süt a nap, én meg megint beteg vagyok, eh. Januárban akkor voltam beteg, amikor leesett a hó. Mindenki rótta a köröket, csak én nem. 

Na mindegy. Ma amúgyis home-ban lettem volna - voltam is - de legalább tudtam pihenni, mondjuk az orvosig elmentem (akkor szippantottam jó nagyokat ebből a tavaszi levegőből). Holnap egy fél nap meló, meg ketten leszünk I-vel, az úgy jó is. 

Nem lenne semmi baj, ha hétvégén itthon lennék, de most lesz az első bábos képzés, és nagyon szeretnék ottlenni. Megamúgyse jó hiányozni pont az elejéről. 

Ahogy hazafelé battyogtam a dokitól, az új "telepről" szembejött a postás. Két postás van, az egyik a postáspostás, aki leveleket hoz, a másik az újságos postás, aki a megyei lapot hozza. Ezen gondolkodtam, hogy mennyit változott a világ. Régen volt " postásGyulabácsi", aki elindult reggel a nagy postástákájával, és délutánig megjárta a falut. Megállt itt-ott beszélgetni, és mindenki ismerte. Mint ahogy ismertük a "tejesPalibácsit", a "Domschitzpéket", "a rövidárusEsztinénit". Ma meg nem ismerünk senkit, egyrészt nagyon hamar változnak a postások is, másrészt senki nincs itthon napközben, hogy egyáltalán, találkozzon a postással. Mondjuk nálunk most egy üdítő kivétel van - a srác, aki az újságot hozza, rendszerint posztol a falusi csoportokba. Bicajjal jár (szégyen, két falut megjár), és írt, ha behavazott volt a kerékpárút, tájékoztat, ha nem érkezett meg az újság valamiért stb. Így már nem személytelen, és ez tökjó. Azért vannak előnyei is a közösségi oldalaknak :). 

***

Most egy kicsit megszomorodtam. Járom a szobákat, leragadok itt-ott. Ma semmit nem tudok felmutatni szinte - persze nem így van, mert megírtam a tavalyi össssszes gyülekezetipénztári bevételit és kiadásit, amikkel el vagyok-voltam maradva, és ami miatt semnem alszom - és valahogy ez kicsit most lebiggyenti a számat. Járkálok, és megállok egy-egy helyen. (Az előbb egy blogot olvastam, onnan elkanyarodtam egy Dragomán íráshoz, aztán az jutott eszembe, hogy néha nem is tűnik olyan nehéznek az író-mesterség (de persze tudjuk, hogy az). De szívből rácsodálkozva irigylem, amikor azt érzed, hogy lényegében "csak" leírja, azt, amit van, amit lát, ait tapasztal, ami szembejön az utcán, a boltban, a takaró mögül, megízleled a tányérodban, meghallgatod a folyosón, belesírod a munkahelyi wécébe... mgírja, és tudod, hogy neked ugyanezek a mozzanataid vannak, és mégis, azzzzz a valami, ahogy megírja. Abban van-a-valami. Ez a titok talán.) A két szobában valahogy tudom tartani a rendet mostanában, csak azok a ruhák vannak elöl a sajátomban, amit levettem, vagy holnap felveszek. A könyvtárban is csak az egyik sarok látszik rendetlennek, az odatett dolgok helyét egyenlőre még nem találtam ki. (A konyha felől gyanús hangok vannak, a macska motoz valamit, alighanem meg kell néznem.) A konyhaasztalon mindig marad valami, egykét újság, egy toll, notesz, otthagyott pohár, buksza... a félfal detto, most épp tele van gyógyszerekkel, a konyhaszekrényről pedig épp délután pakoltam el három duncusüveget az elmúlt hetekből... valahogy mindig odakerül valami, ami aztán napokig ott is marad. A nappali asztalán a virág és a gyerty amellett ottvan egy könyv, egy zacskó pillecukor, egy pakli kártya, két távirányító... ha ezeket összrendezem, rend van - ha használjuk őket, az öt tárgy szanaszétszórtságából már rendetlenség. A tavaszi kabátjaimat a tavalyi nagy pakolás óta mindig beteszem a beépített szekrénybe, a szekrény előtt a cipők, amiket....

huh, szétköhögöm magam, nem tudok így írni sem, és már én utálom magam a majdnem-hányok köhögéstől, rettenetes irritáló nekem is, de kívülállóknak is....