Volt nekem két "igazi" barátnőm. Mármint, akiket az ember a legjobb barátainak tart. Az első még itthonról, a faluból, gyerekkorból, a másik a középsuliból. Aztán ahogy fölnőttösödtünk, egy darabig mind a ketten a barátnőim voltak, aztán amikor váltunk az exszel, akkor egyikük szó nélkül eltűnt... úgy két évre. Aztán megint megvoltak mind a ketten, az eltűnt barátnő megkeresett és bocsánatot kért. Majd egy hülye helyzet miatt most a másikuk iktatott ki az életéből. Aztán jó sok év eltelt, és akkor az akkori egyetlen barátnőm pattintott le... és úgy kavaródtak a dolgok, hogy közben mindkettőjük házassága tönkrement, és ez az utóbbi barátnőm összejött az előbbi férjével...
Namost, tudtok még követni? A napokban megkeresett az a barátnő, aki a hülye helyzet miatt fordított hátat, és felvetette, hogy barátnősködjünk újra. Jó, nem így mondta, csakhát ez a lényeg.
Egyébként szívesen, csak olyan érdekes a helyzet, mert ugye szidja a másik régi barátnőm fejét, aki most az ő volt férjével van, én meg ugye akkor még barátnőként végighallgattam, ahogy ők összejöttek...
Nem tisztem, és nem is kívánok véleményt megfogalmazni, mármint hallgatok - most jó hallgatóság vagyok - de nagyon fura helyzetek alakulhatnak... és hogy őszinte legyek, baromi jó a partvonalról nézni mindezt. Már úgy értem, hogy annak örülök, hogy nem én vagyok, vagy én már nem vagyok ilyen helyzetbe. Annak persze nem örülök, hogy más, vagy hogy éppenséggel olyan emberek kerülnek ilyen szitukba, akik közel állnak hozzám. Az meg nekem nehéz valahogy, hogy mind a két fél felől van egy kis rálátásom a dolgokra.
Mondjuk az is igaz, hogy amíg úgy mind a két barátnőm barátnőm volt - egyszerre - hát nem igazán szerették egymást.
Egyébként meg... amikor elkezdek valakit sajnálni, és próbálok neki mondjuk segíteni, akkor egyszercsak persze felvetődik a fejemben a kérdés - nekem ugyan ki segített...? (ettől még nem hagyom ott a pácban a másikat). Szóval kérdezte-e valaki csak úgy, hogy hogy vagyok, vagy hogy miben tudna segíteni, vagy éppen hogy úgy elvagyok-e... tegnap, mikor hazafelé jöttünk este a sötétben a gyerekkel anyuéktól, erről, ilyesmikről beszélgettünk. És ő is visszakérdezett, hogy tényleg, volt, bárki, aki megkérdezte az elmúlt két év alatt - amikor Ő ugye elment fősulira - hogy hogy is élem az életem egyedül? Hogy telnek a napok, egy nagy házban, egy nagy kerttel, idős szülőkkel, két munkahellyel...? (amúgy köszönöm szépen, jól, néha nem annyira jól, néha meg tökjól :) ). És megintcsak oda lyukadtunk ki, hogy "mertderajtadnemlátszik", "mertteúgyegbenvagy", "mertteazerősönállónővagy"... aha...
... és akkor hallgatom ezt a barátnőmet, aki látszólag "úgyegybenvan", "őegyerősönállónő" kívülről, és nagyjából "nem látszik rajta", hogy bármi problémája is lenne. És hallgatom, ahogy jön belőle a sok keserűség, a magány, a magárahagyatottság... és nem tudok pálcát törni a másik felett sem, aki a helyére került, és végre él kicsit annyi sok szar év után... szóval azért mindenki hordoz jó sok csomagot magával.
2 megjegyzés:
Nem tudom, hogy kerültem a követőid közé. Olvasva a bejegyzést jutott eszembe, hogy engem is kitagadtak párszor.Hogy ez mire volt jó és miért? Nekik. A nagy indulatot nem értettem, valószínű én estem útba ahol le kellett vezessék a feszültségüket. Másik, élet hozta helyzet, amikor két szomszéd család házastársat cserél, s úgy élnek tovább. S hát igen, amikor az ember egyedül van, marad, küzd, s mondjuk tetézve egy ritka autoimmun betegséggel. S "megáldva" egy munkahelyi méregkeverővel, s annak munkásságával. Azért az embert megedzik ezek a dolgok, s vagy túléli bölcsen vagy belekeseredik. Azt hiszem te jó úton jársz.
Holdgyöngy, azt hiszem, ez mindenkinél a habitusától függ. És talán az életkorától is (hogy hogyan tudja már kezelni a dolgokat, és átértékelődik talán az is, hogy mi értékes, és mi kevésbé; miért érdemes küzdeni, mi az, amit el lehet engedni...) Van, aki kevéstől is összerroppan, és van, aki nagyon sokat bír. Remélem, Neked sem annyira nehéz!...
Megjegyzés küldése