Fogságom naplója...

 (Kazinczy után szabadon)

Hát, a január már csak ilyen. És ha az ember elfogadja, hogy bármit is csinál, mindig is ilyen lesz most már, akkor a legegyszerűbb megoldás, hogy nem kapálódzol ellene - minek is idegesítenéd magad feleslegesen, no nem? - hanem szépen beletörődsz, és megvárod, amíg a  helyzet változik. Pont. 

Szóval január második (másfeledik) hetében járunk, én meg olyan káuervéa beteg vagyok megint, hogy csuda. Kérem, ez most már hosszú évek óta így megy, januárban bekapok valami remek vírust - mint még többtízezre, lehet mondani - rámegy a mandulámra, és ennyi volt. A helyzet kérem annyival kínkeservesebb, hogy nem maradhattam itthon, mennem kellett dolgozni... egyrészt betyárbecsület is van a világon, másrészt meg... hát leginkább ez. Másodikán és harmadikán mi már dolgoztunk az irodában hárman - többiek sehol - hétfőre viszont, mire mindenki jött, a kolleganőm lebetegedett. Sajnáltam őt is, mert otthonról dolgozott, csütörtökön jött először. Erre én szerda estére rottyon voltam... csütörtökön überphos volt a nap, a péntek is kínkserves volt, és addigra hangom semmi. Délutánra, mire hazaértem, már suttogni sem tudtam, most sem igazán. A fiúk, akik bejöttek az irodába, viccelődtek, hogy kiteszik a vöröszónás táblát vírusveszély miatt, mert hárman kórusban ugattunk egész nap....

Szóval szerda óta pihengetek, hétközben meló után dőltem el, mint a zsák, most meg ugye egész nap... bár ma már annyival jobb, hogy nincs lázam. Egyébkénk ledőltem a nappaliban. Az olvasószoba kanapéjára. A hálószobámban. Ücsörögtem az olvasófotöjben, és szemlélődtem a konyhai sarokpadról... megnéztem már egy rahedli részt a sorozatomból - aminek sosincs vége, szerintem - és már belekezdtem az idei év második könyvébe... 

A mai nap legkiemelkedőbb élményei a külvilág mozizása, félórákig bírtam nézni, ahogy a polgármester macskája játszik egy egérrel az udvarunkon - valójában még sosem figyeltem meg, ahogy a macska játszik az egérrel... - , aztán figyeltem, ahogy megjöttek a kis kosztosok - a cinkék - a feltöltött madáretetőhöz. Aztán néztem, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai hihetetlen fényhatással reflektorozzák meg a kanipart fáit... ez volt ugye az aranyóra. Aztán figyeltem, ahogy apránként a félhomályban elkezd szállingózni a hó... bár bezárva érzem magam, ez mégis egy jó kis nap volt. Annyit voltam kint, amíg a madáretetőt megtöltöttem, de nem esett jól a kinti idő, siettem is vissza a jó meleg lakásba. 

Mióta az új konyhabútor megvan, a konyhaablakokra máshova kerültek a függönyök. Korábban vitrázsfüggönyök voltak az ablak alsó részén, amik nagyon szépek, és imádom is őket, de most a karnisrúdra került egy-egy díszfüggöny, így szabadon kiláthatunk az udvarra, és ezt én úgy szeretem.  Innen moziztam végig a leírtakat is. 

A másik remek hely most az "olvasófotöj", eddig nagyjából csak Mucus használta, én max lepakoltam rá valamit, nademost! - és ráadásul, olyan  helyen van, hogy az ablakon keresztül rálátok a konyhaablakra. Nagyon szeretem ezt a részt, hogy ilyen L-alakban van itt a tornác-konyha, nekem irtó otthonos-érzést biztosít ez a látvány, fogggalmam nincs, miért is. 

Volt egy pont a napban, amikor végül már nagyon sajnáltam magam, és akkor pont kibontottam a dobozt, amit a gyerekem hozott anyukámtól, és amiben maradék lecsó volt. Én is főztem ugyan, és még volt is maradékunk tegnapról, de anyukám küldött nekem lecsót... és csak úgy belekóstoltam, és elomlott a számban az a semmihez sem hasonlítható csakanyukámtudilyenlecsót-íz, és akkormár azért kellett bőgnöm, hogy urisssten, hát mit sajnálom én itt magam, amikor még ilyen jó nekem, hogy anyukámtól kaphatok bármit is... ugye? :) Három napja nem találkoztam velük, mert nem szertnék semmit rájuk ragasztani, éshát telefonálni sem tudunk, mert nekem nincs hangom, ők meg nem hallanak... szóval patthelyzet kicsit :D, de Mucus tolmácsoskodik. 

Azért a csokoládé meg édesség és a szotyi az nagyon hiányzik  - négy napja nem ettem - de úgy irritálja a torkom, hogy esélytelen az egész....