...pillanatok...

 ... ahogy anyukám belesírt a telefonba, aztán mikor odarohantam, és próbáltam öltöztetni, és sírt a fájdalomtól, meg az elkeseredéstől - és kicsit a feladástól is , és apukám ahogy öregen és tétován topogott, és mindenki tőlem, csakis tőlem várta a megoldást és mindent is, és azóta is- és én nem bőghettem - akkor - , csak egy nagy levegővel végigcsináltam a péntek estét, aztán a tegnapot, és a mai napot, meg még nem tudom, mennyi ilyen lesz még.... 

... ahogy hirtelen kézzelfogható lett, hogy négyünk közül (ami a mi kis családunk, anyukám, apukám, Mucus és én) valaki kibillen, hogy felborul minden... befejezni a félig kész sütiket, főzni, ellátni mindenkit, közben befutni a kórházba (és leginkább ott segítenék valamit, bármit), ami egy fél napot elvesz...

... a düh és kétségbeesés és tehetetlenség hullámai, hogy van egy határ, amin túl egyszerűen nem tudok segíteni, mert nem rajtam múlnak a dolgok..

Anyukám péntek este elesett, darabokra tört a jobb felsőkarjában a csont. Sürgősségi műtétre vitték át a megyeszékhelyre, mentővel  a közeli kórházból, ahova mi vittük be. Azóta sem került sorra még, hogy megműtsék. De mivel elvileg sor került volna rá, egy napig volt étlen-szomjan, és wc-re is akkor ment ki, mikor mi másnap bementünk, és kikísértem. Sikítan és ordítva bőgni tudnék, meg ráborítani valakikre az asztalt,  hogy telnek a napok, és fennáll egy csomó kockázat, és NEM TESZNEK SEMMIT..., másrészt ezért az egész embertelenségért... ott mindenki, aki bent fekszik,  valaki szülője, nagyszülője, gyermeke, testvére, barátja, basszus! 

Közben apukámban kell tartani a lelket, mert kezd összeroggyanni, mindenen elsírja magát, pedig nem ilyen...

... és én kinek mondjak el bármit is, amit érzek, vagy ahogy félek...?

Hát, ilyen húsvétunk van.