Karácsonyos

2026. szeptember 14., hétfő

Végülis jó kis hétvége volt...

 Pénteken boltok, fodrász elhagytam a kedvencfülbevalómat :(, este egy előadás a közházban, jó kis beszélgetés utána - mármint átbeszéltük a méltánytalanságokat, mert helyben is van bőven, kicsiben és nagyban, az embernek tényleg elmegy a kedve minden köz-dologért való tett-től... 

Szombaton még sütött a nap, de már nem volt az az "igazi". Délelőtt kicsit rendezkedtem a kertben, virágokat rendeztem, átültettem, lecipeltem néhány nyári cuccot a pincébe... a medence még áll, ezt elcsesztem, mert péntek este le kellett volna ereszteni, szombat délelőtt kitakarítani, és lett volna esély arra, hogy megszárad - most pedig nem tudom, hogy lesz... na mindegy. Délben kitekertem a sportpályára (Mucus egész napra lelépett lényegében, volt programja), ahol főzőverseny volt, a természetbarátokat én is megnéztem, kiültem kicsit beszélgetni, ebédeltünk, aztán irány nagybátyámék, akinek szülinapja volt aznap (70). Mi "unokahugok, unoköcsik" ugyan nem voltunk meghívva hivatalosan, de persze azért betoppantunk :). Olyan jó volt kicsit összejönni - tényleg nagyon régen nem volt ilyen - hogy jó sokáig maradtam én is, alig értem be az esti koncertre a városba, amit egyik barátnőmmel beszéltünk meg. De pont jó volt így, a koncert nagyon jó volt (a várudvarban kamarakoncert volt lényegében, szóval itt nem voltak sokan), ellenben a fő részen a várárokban a nagyszímpadnál és a boros sátraknál iszonyú tömeg volt, el is húztunk onnan két perc után. Kicsit sétáltunk, aztán mikor elkezdtünk fázni, hazaindultunk. Még benéztem anyuékhoz - bár elmúlt tíz, de még javában ment a tévé, mikor odaértem, így bekopogtam. Szeretek így oda-odafutni időnként, ha csak tíz percre is, mert amúgy együtt voltunk egész délután a szülinapon is, de jólesik. Nekem is, de nekik is. Most összeszorult a torkom, mert arra gondolok, mennyire JÓ, hogy még ittvannak velünk. Iszonyú hálás vagyok  a sorsnak, koppkoppkopp. Pedig nehéz, időnként nagyon össze tudunk zörrenni, de nyilván nem lényeges. A lényeg az, hogy vannak, éreznek, szeretnek, csinálnak dolgokat. Jaj, nagyon kell sírnom... 

Vasárnap főztem - i-má-dom, hogy rend van, hogy tudom is tartani, mert már nagyon utáltam a nyári IKIR-es időszakot, hogy mindenhol minden volt, és esélyem sem volt normális részeket tartani - , nem voltam templomban, mert kellett még ez a délelőtt, hogy még néhány apróbb dolgot rendezkedjek a teraszon pl. Így kicsit maradt idő délután a pihenésre is, bár igen kevés, aztán még az eső előtt ki tudtuk tenni az idei őszi díszeket a faluba a németönkorival. Biztos vagyok benne, hogy mert én is öregszem, de nagyon türelmetlen bírtam lenni most :D - kikészített az összes süket ember... mert mindenki süket volt a csapatban, sajnos még Zs. barátnőm is az egy betegségből kifolyólag, szóval az öt ember kb. hatféleképp gondolt mindent... na, én ettől már indulásra kész voltam :D, de aztán inkább csináltam a dolgokat szó nélkül, mire szegények odabattyogtak egy-egy dologgal, már rég kész voltam. Hát ez van. 18 éve csináljuk, én is fiatalabból idősebbre váltottam, Ők pedig akkor voltak 45-70 évesek... szóval igen, ez van. Hálisten, hogy még meg tudtuk így csinálni. Idén nem készítettünk nagy volumenű dolgokat, néhány új díszen kívül előszedtünk régieket, azokat kicsit feltuningoltuk, hozzátettünk ezt+azt, és ennyi. Mikor végeztünk, visszamentünk a tájházhoz, és pizzáztunk egyet - aztán pont a végére nekiállt csöpögni az eső. 

És most fázom... de este már fényeket gyújtottam a lakásban, ma előszedem az őszi díszeket, és végre kuckózós dolgokra is van idő/lehetőség/és igény is... :). 

1 megjegyzés:

Lazac írta...

Örülök, hogy messze élünk egymástól, mert én is idegesítenélek a süketségemmel. :):)