Ismét eltelt... szóval rohannak a napok, de ez továbbra sem újdonság

 Időközben beköszöntött a meteorológia ősz is, én-évszakom... :) Még nem érzem azt mondjuk teljes egészében (csak imittamott), azt az igazi érzést, ami azért ilyenkor körbeölel - jut eszembe, idén elmaradt az iskolakezdési izgalom is, talán mert kimaradt a nyaram? :D, nem is tudom - . 

Nagy döntés elé nézek, ma van a határidő, a "hogyan döntök" azért már megvan, csak a stratégiai kidolgozása nem teljes bennem, de ráérek majd akkor agyalni rajta, ha a kérdésemre megjön a válasz - hisz úgyis annak fényében kell majd tovább gondolkodnom. 

Szóval a múlt hétvégén a bábos összejövetelen sok-sok éményem volt, egyrészt ismét megnézhettünk egy mesét, egy előadást, ami számomra valahogy még kiemelkedőbb szerintem, mint a többieknek (akik pedagógusok, ilyesmiben mozognak, ergo többet járnak bábszínházba, én gyerek nem lévén igazából ugye nem), másrészt meg premiert láthattunk, azaz mi voltunk az első nézői ennek a feldolgozásnak, és hát mint mindig, leesett állal néztük a megoldásokat, az ötleteket. Már amikor erre is oda tudtunk figyelni :D, ugye, mert vitt magával a történet, tátott szájjal néztük, mint a gyerekek... Az első nap végig előadást hallgattunk - én a gyakorlati részt jobban szeretem.... - második nap pedig egy kis előadás, utána pedig a nyárra kiadott házifeladat kiértékelése és átnézése történt... na és ez az érdekes fordulópont: én ugyanis az Istvánkirályos ruhagyártásban teljesen de teljesen kiégtem. Ötletileg, alkotásilag - vagyis egyszerűen nem volt sem erőm, sem agyam még kreálni valamit, amibe benne kellene hogy legyen egy jó adag ötlet, újdonság, mesélés stb... nagyon nagy bajban voltam, toltam magam előtt, és jócskán a határidő után küldtem el "valamit", amit - szerintem - összedobtam, kinyögtem magamból, és igazából csak azért küldtem el, hogy legyen beadva valami (kis "kettest" azért kapjak rá). És hozzá kell tenni, hogy ebben a társaságban is én vagyok ismét a leghallgatagabb, a legtöbbször csak "figyelő" álláspontban lábatlógálva ücsörgő, mert ugye mint minden csoportban, itt is vannak a "hangosak", akik vég nélkül fossák a szót, valahogy mindig visszakanyarodva saját maguk történetéhez, amit aztán baromira lehet unni, akiknek mindig mindenhez van véleményük/történetük... szóval így. A lényeg, hogy legnagyobb megdöbbenésemre az én "dolgozatomat" emelte ki az oktató, mint jól összeszedett dolgot, mint egyedi ötletetet, mint "nem mindennapos megoldásokat tartalmazó" akármit, példaként. Yes! :) Aztán kiscsoportokban kellett dolgoznunk - bábozni - és valahogy úgy alakult, hogy a többiek megkukuktal a paravánnál, nekem kellett kényszeresen beszélnem és vinnem a történetet, ami valahogy szintén jobban sikerült a másik két csoporténál. Úgyhogy, mikor indultam hazafelé, a másik oktató is "elkapott", a "végre hallottuk a hangodat, irtó jó volt, és csak így tovább, mert jó nagyon!" - szóval tök kis boldogan ültem be az autóba. Végre egy kis sikerélmény. 

Ez a hétvége úgy látszik, szerencsés volt, mert közben az elmúlt hetekben Mucus benevezett valami nemzetközi online fotós oldalra, ahol képeket lehetet feltölteni, arra kapnak like-okat, vagyis szavazatokat, minél több szavazat van egy képre, annál feljebb jutnak, és van egy bizonyos kategória, ami egy zsűri elé kerül. Ez már "dicsőség", de ebből a csoportból sem jut tovább mindenki, innen választ ki a zsűri még képeket, amik bizonyos helyen valamilyen formában kiállításra kerülnek (egy múzeumban, én úgy gondolom, kivetítőn, váltakozva lesz megtekinthető). Szóval egyik fotója a Gyereknek kiválasztódott és így Ausztráliában állítják ki majd januártban valamikor Én már attól boldog voltam, hogy a Gyereket láttam végre örülni! <3 .  Még fut neki két pályázata, majd meglátjuk, azoknál előrébb jut-e. De már ez is valami, mégha tökre nem fogjuk látni :D, hogy hol, hogyan van kiállítva. Mondjuk a neten valszeg majd utánkövethető lesz, figyeljük. 

Pénteken Istvánkirályos bankettünk volt, megnéztük együtt az összevágott cuccot az előadásról, szájtátva, ujjongva, nevetve, hüppögve, pirosra tapsolt tenyérrel - szóval jó volt. Ennyi időnek - egy hónapnak - azért el kellett telnie, hogy kicsit lemenjen mindenkiről a nehezebbik fele, és most már nyitott szívvel tudtuk nézni, sőt. Most már csak az a nagyon jó érzés maradt: TE-ANNAK-A-RÉSZESE-VOLTÁL. Annak, ami ott előtted most lement, ami hatalmas, ami gyönyörű. Főleg a fiatalokat nézve volt baromi jó érzés, látni a változást, látni, ahogy most a székeken ülve végigdobolják a lábukkal, ahogy éneklik, ahogy csillogó szemekkel belefeledkezve nézik a jól ismert következő lépést. és ahogy a lovagok, ezek a fiatal suttyó srácok, ahogy a végén most felállva tapsoltak, tartással, ami lett nekik az előadás alatt, ami nem az az öntelt, az a nagyképű, ahogy megjelentek anno, , hanem átalakult(ak) valamivé, amiben benne van az alkotás és közösség iránti tisztelet és alázat, ahogy bennünk egy idő után nem a "hülye öregeket" látták, hanem a tapasztalatot, a követni-kívánt-dolgokat, a példát is talán...  és én ezt a négy srácot meg a velünk szerzeteskedő két srácot, és a táncosokból is a két srácot kedveltem meg nagyon.  És ahogy láttuk végre egyben az előadást, olyan részeket is, amiket ugye amúgy soha, mert te benne voltál. Bizony, voltak újdonságok:). 

Aztán állófogadás, beszzélgetés, és sajnos a végéről el kellett jönnünk idő előtt, mert reggel meg kirándulni jöttem a természetjárókkal. Jó is volt, meg nem is, most kicsit sajnáltam az időpontokhoz való igazodást, több idő kellett volna a vácrátóti abrotétumba, és több idő kellett volna Vácra is, mondjuk érdekes, mennyi függ egy jó vagy rossz idegenvezetőtől - itt egy idiótát fogtunk ki - a Duna-partot nem is láttuk, eh. Aztán rájöttem, hogy nekem azok a tájékoztatók tetszenek legjobban, amikor az adott helyről szóló történetek egy személyhez vagy családhoz, és azok történetéhez tartozik - Fóton a templomnál viszont egy fantasztikus, és kedves idegenvezetőt kaptunk, aki olyan jól mesélt, hogy nem tudtál nem odafigyelni, és a Károlyi család volt a fő vonulata a történetének, és valahogy így sokkal de sokkal személyesebb lett az egész. Nagyon tetszett, és mélyen megfogott. Tudtátok, hogy a Károlyi kastélyban - ezt nem néztük mege sajnos - ami amúgy a Fóti Gyermekváros központi épülete volt, most újból ittlakik egy Károlyi-leszármazott, gróf, a feleségével; a Gróf 90 év feletti, a felesége azt hiszem 83 éves. Be lehet jelentkezni a kastélyba is tárlatvezetésre, és időnként a grófnő is vezeti, hihetetlen. Állítólag nagyon kedves emberek :). 

Úgyhogy ma végre két hét után sokáig aludtam - legalábbis nem órára keltem - már nagyon kellett, túl sok volt úgy egyvégtében a tennivaló.