Régi, ismerős érzések...

(az első gondolatokat még vasárnap reggel írtam, de aztán valahogy nem fejeződött be). 

... tegnap kicsit kiültünk a tóhoz hárman nőőők, meggysört ittunk és melegszendvicseztünk (Lazac, képzeld, megint ISTENI a gombásszenyó! :) ), néztük, ahogy a tóra ráhull az alkony, ahogy az esti fények szikrázó sárgán megvilágítják a környéket, és minden extrán erősebben látszik, a zöldek, a sárgák, a kékek, szóval minden. Aztán hazaballagtunk. A szél megállt, én meg sétáltam a ház felé, és csak szívtam és szívtam be ennek a kellemes tavaszi estének az összes illatát. Az akácot, a frissen vágott fű illatát. A kanyarból messziről látni a házunkat, mögötte festői tájként magasodik az erdő. A kis fények már kigyúltak, a selyemakác ágai közt körben, és itt-ott a kertben. Nem is mentem be mindjárt, jártam-keltem kicsit a kertben, jó volt ránézni a teraszra (végre rend van ott is), és akkor hirtelen meghallottam a sok-sok madárdalt. Este néha mintha felerősödnének a hangok az erdő mélyéről, de dalolt a ház legtetején is bele a világba egy rigó. Csak úgy trillázott a környék. Olyan szép volt. 

Ma koszorúztunk, 80 éve történt a kitelepítés. Időnként megérint az egész, előjönnek mama történetei, és annyira sajnálom, hogy mikor mesélte, még nem értettem igazán, és amikor mesélte volna még, én kamasz voltam, és nem figyeltem... aztán elment. És a másik mamám is, pedig ő tovább volt velünk, de valahogy ott sem figyeltem eléggé. Milyen igazságtalan az egész:mire rájössz, mi lenne nagyon fontos, mi az, amit akkor és ott kell megbecsülni, az adott időben, mert ha elmúlik, már nem visszahozható, nem lehet "majdegyszer"-dologként kezelni. Ezek veszteségek. A magukkal vitt történetek, a gondolatok, amiket nem sikerült átadni, veszteség annak is, aki elmegy, és veszteség annak is, aki ottmarad, minimális ismerettel a múltjával. Szóval megkoszorúztuk németönkoriként az emlékművet, gyönyörűszép tavaszi vasárnapdélelőtt volt. Onnan indultam is a templomba - és itt is valami régi, ismerős érzés talált meg, amit nagyon régen nem éreztem - otthon voltam megint végre. Ültem a szokásos "helyemen", hallgattam a lelkészünket, a nap besütött az imaterem ablakán, és valahogy olyan voltam, mint rég. És ez piszok jó érzés volt. 

*

*

*

Ma pedig csütörtökök van, és ismét itt pötyögök a kis laptopasztalomnál, jobbra tőlem a piros fotel, mellette a hatalmas fehér könyvesszekrény tele színes könyvekkel és mindenféle mütyürrel (kicsit rendetlennek tűnik), és előttem a kertben pár nap alatt - a hideg ellenére - gőzerővel nyílnak a rózsák. 

A kora reggeli kávézás a teraszon még várat magára, mert előbb még nem sütött oda a nap, mellettünk az erdő magas fái miatt jó sokáig még eltakarják a felkelő napot. Néha sajnálom. valamelyik délután, mikor a konyhaablakból néztem hátra a kertre, és éppen nagyon fújt a szél, de a fákat már a délutáni-esti nap világította meg, olyan de olyan szép volt. Ilyenkor csupazöld minden, rengeteg, de rengeteg zöld vesz körül, és ez eleve egy megnyugtató dolog. (A nagy szél viszont egyik délutánra kettétörte a szilvafámat. Apu megpróbálja megmenteni, végülis a selyemakácunk is megmaradt anno, hát nem tudom :(. 

A kert hátsó részét bevetettük fűmaggal (uh, lehet, hogy írtam róla, bakker, annyira nem vagyok képben sokmindennel mostanában :D), ott, ahol már hatalmas a diófám - amit apukám szívből utál, mert ugye egy ideje a diót megeszik valami dióférgek Magyarországon, nem is igazán lehet védekezni ellene, csak valami drága vegyszerrel, úgy tudom, szóval apukám szerint minek, csak a helyet veszi el, ésé alatta semmi nem marad meg, és igaza is van, de ekkora kertet nem tudunk fenntartani, megamúgyis, van egy elképzelésem, hogy olyan kis zugot csinálok én ide, mint anno mamáéknál volt, és már ki is néztem azt az ágat a diófán, amire majd remek hintát lehet szerelni, ha egyszer itt fognak nyüzsögni az unokák, szóval ez a terv.... :D  - . 

Gyerek Velencében volt, ma jön haza, így vasárnaptól egyedül voltam. Olyan is-is érzés. Kicsit jó volt egyedül lenni, de azért most, hogy már huzamosabb ideje megint itthon van, jó ez így. megamúgyisamacskamegőrjít, olyan, mint egy rossz kölyök.

Tegnap este is sétáltunk egyet egy barátnőmmel, végre megállt a szél kicsit - de jó hideg volt - és egy olyan helyre tévedtünk "a kertek alatt", ahol végig akácos és bodzás volt az út melletti rész. Hihetetlen illatok úsztak a szélben, és lebegtek körül! Miután elköszöntünk egymstól, egyedül ballagtam haza a félhomályban, és olyan mélyről jött az érzés: olyan jó élni! Ahogy rakhatom egyik lábam a másik mellé, ahogy örülök egy-egy szép dolognak, ami körülvesz, az estében megerősödő vagy éppen elhalványuló színeknek, a hajladozó rózsafejnek, aharapósésszemtelen macskának, aki épp most ugrott fel a laptophoz, majdnem kitörölve a fél írásomat, a kertnek, a növényeknek, amiket ültettem, és kinőttek, a mákos búrkifli ízének, amit reggelire ettem,  igazából minden pillanatot és tárgyat és érzést fel lehetne sorolni - ha tudnám. De nem tudom, és nem is kell, elég néha valahogy megfogalmazni egyet-egyet.