... vissza a régi (nagyon régi) kerékvágásba...

 ... legalábbis remélem. Így tervezem.

Szerda van. A "másfeledik" nap, hogy üres fejjel és nyugodtan tengeklengek, és körbevesz valami lassú, mérhetetlenül nyugalmas, ráérős hangulat, amivel újra próbáljuk megismerni egymást. 

A múlt hét valami elementáris adrenalinlökettel, és ezzel párhuzamosan egy lassú lecsitulásos dologgal is telt. Csütörtöktől szabin voltam, varrtam és próbáltunk - végülis már hétfőtől kint próbáltunk minden egyes nap, délután öttől este fél tíz-tízig. Az első napi próba katasztrofális volt, nyilván mindenki - főleg azok, akik először vettek részt ilyesmiben - ismerkedtek a színpaddal még, de másnaptól mintha mindenki megtáltosodott volna, elkezdett összeállni az egész. 

Sokat bajlódtam idén a ruhákkal, túl rövid volt az idő, hogy a sok szereplőnek ennyiféle ruhát kitaláljak, volt, akinek kétszer-háromszor is újat kellett kreálnom, vagy javítani kellett, ez azért nem vall rám, végül azt hiszem, talán összeállt a dolog. Én nem éreztem azt a szokásos "euforikus" érzést, mittudomén, nem voltam annyira elégedett a munkámmal, de a visszajelzések alapján szépek voltak a ruhák is. Az utolsó heti próbákat viszont nagyon élveztem - a főurak hármasa érezte magát nagyon jól,  és a mi (térítők) csapata volt szerintem baromi jó helyzetben :), mi statisztáltunk ugyanis, és időnként szerepeltünk, és hát nagyokat röhögtünk a színfalak mögött. Időnként átvonultunk a hatalmas keresztjeinkkel a színpadon, aztán fent a dombtetőn átrohantunk a másik oldalra, mert újból ott kellett bejönnünk. Aztán ültünk, vagy álltunk, vagy táncoltunk és énekeltünk valamelyik oldalbejáratnál, nézve a darabot, nézve a többieket. Mivel az öltöztető is én voltam, pénteken a főpróba előtt és szombaton az előadás előtt is kb. öt percem maradt, hogy én is gyorsan beöltözzek - egy csuhát kellett mondjuk csak felkapnunk, meg egy keresztet a nyakunkba - . Szóval összességében, áldásos szerep volt statisztának lenni, egyrészt nem nyomta akkora felelősség a vállunk, másodsorban mégis szerves része voltál a darabnak, harmadrészt meg mi "régiek" voltunk páran, szeniorok, ki is neveztük az egyik padot, amin ücsörögtünk szeniorpadnak. És bár sok gond volt a fiatal generációval - a táncosok nagy részét ők tették ki, és valahogy nem vették komolyan egészen a múlt hétig a dolgot, nem érezték a súlyát, nem lehetett őket úgy bevonni, valahogy nem szippantotta be a dolog őket annyira, amennyire "kellett" - az utolsó héten imádás volt őket nézni, látni. Amikor egyszercsak a "cikiből" átváltottt a szereplés büszkeséggé. A fiatal csajoknál és a menő focista fiúknál is, akik a lovagokat játszották. Emlékszem a pillanatra, amikor röhögve egymást lökdösve bújtak elő a sátorból az egyik próbán a lovagi ruhában, "cikin", és mire feljutottak a színpadra a többi idősebb szereplő vastapsától és füttyögésétől kísérve, a színpadon onnan kezdve mély figyelemmel, egyenes derékkal tették a dolgukat. És tádááám, a szombati előadás után a haverok nem röhögve bukkantak elő a nézők közül, hanem váll-lapogatva, dícsérő szavakkal. Majdnem a könnyeim potyogtak, ezt a jelenetet látva, meg egy-két sztorit hallva a szüleiktől, nagyszüleiktől, ahogy átváltottak a nyegle 21. századi, telefontnyomogatós kamaszból egy közösség részévé. 

Az előadás euforikus volt - a nézőknek is. Álszerénység nélkül mondom, hogy nagyon nagy sikerünk volt. Mivel ismerősöknek, rokonoknak mondtuk, hogy a pénteki főpróbán esélyük lesz jobban látni, így oda is egészen sokan jöttek - anyuék is, munkatársamék is - és szombaton iszonyú sokan voltak. A húsz évvel ezelőtti előadások, a Hair, A padlás után már "hírünk" volt-van, így egészen messziről is jönnek megnézni, ha valamit csinálunk. 

Az előadás után ünnepeltünk, vacsoráztunk, énekeltünk, másnap aztán néhányan egy megbeszélt időpontban találkoztunk, és pakoltunk... én a ruhákat, nyilván. A vasárnap-hétfő olyan volt, mint amikor az emberből kihúzták a dugót, próbáltam összeszedni magam, elég nehezen ment. Valószínűleg az adrenalin addig valahogy fenntartotta az embert, és most hogy eltávozott, úgy kész... 

Szóval jó, hogy megcsináltuk. Jó, hogy vége van. Kicsit sajnálom is, de azt hiszem, most a megfelelő módon tudom kezelni azt, hogy volt és elmúlt, bizonyos szempontból külső szemmel tudtam nézni, talán mert a gyors hajrá miatt nem volt meg az a nagyon mély átérzés, vagy nemtom. Hiányzott, hogy nem táncoltam, de fizikailag lehetetlen lett volna a ruhakészítés mellett még ezt is... na mindegy. 

Szóval ma szerda van. Az idő szar, pedig ezen a hétre terveztem be, hogy kicsit megyünk ide-oda, mármint fürödni, dehát basszus nem biztos, hogy lesz belőle valami, mert a mai nap lett volna jó, a következő három napban lesz néhány más program. Mindegy, meglátjuk.

Mára sikerült nagyjából rendet tennem, márminthogy jó végigmenni a lakásban, még tervben van néhány "szekrényátpakolás", de leginkább most végre csak úgy vagyok. Igazából a kimozdulások sem nagyon hiányoznak. Voltam most annyit emberek között, hogy pontjó most így, itthon. 

Néhány fotó (gyerekem fotói):

Plakát-alap (ezen látszanak a ruhák közelebb)

Saját logónk - mindenkinek fekete pólója volt ezzel a logóval, és felirattal.