... hisz itthon csücsülök home-office-ban, és még így lassan négy hónap távlatából is hitetlenkedve figyelem, hogy jó helyre kerültem. Hogy ez - ha csak arra a kétésfél évre - de jól alakul (kopp-kopp-kopp). Ez pont kétésfélévvel több jóság, mint nem, és a többivel majd akkor foglalkozom, ha időben oda kerülünk, addig még nagyon sok víz fog lefolyni a Dunán.
Lazacot olvasva eszembe jutott megint, hogy van egy téma, amiről eddig valahogy nem írtam, mert talán egészen mostanáig nem is bírtam úgy megfogalmazni magát az érzést, de aztán egyre többször az a szó jutott eszembe, hogy "rettegés". Valahogy egy ideje belémköltözött, nézem a szüleimet, és nem tudom elfogadni hogy egyszer majd nem leszünk együtt. Nem tudom és nem is akarom másként írni, mert annyira szörnyű, és ez valahogy sokkal de sokkal fájdalmasabb és nehezebb érzés, mint a saját "idősödésem" és a majdani elmúlásom, sokkal rettenetesebb érzés, és valahogy néhány évvel ezelőttig, azt hiszem, talán olyan másfél ezelőttig nem volt meg ez az érzés, és egyszercsak úgy megláttam Őket, ahogy egyik napról a másikra - de persze ezek mégis inkább évek voltak - esendővé váltak. Tudom, ültem valamelyikükkel valami váróterembe, az időpontunkra várva, és ugyanúgy kísértem Őket (csak nem fogtam a kezüket, de az érzés, ahogy a fejük fölött átbeszéltünk és ahogy rámbízták magukat és megbíztak bennem ugyanazzal a lendülettel, mint mikor anno kisgyerekem volt) szóval mint Mucussal, és egyszercsak átremegett bennem a kérdés - mikor történt mindez? és hogyan történhetett mindez? És mindegyikükkel ez történt: ahogy odaértünk az orvoshoz, már tőlem függtek, rám támaszkodtak és bennem bíztak, rám hagyatkoztak. Mikor fordult meg ez az egész, amikortól már nem Ők segítenek nekem, a "gyereknek"...?
Tudom, mindannyian átmegyünk ezen, sőt, sokkal nehezebb dolgok is vannak, de azért olyan de olyan igazságtalan ez az egész, hogy pakk, előbb még fiatalok voltunk, és mire kettőt pislogtunk, nem tudunk nem arra gondolni, hogy mennyi van még hátra.
Mucusnak nem tudom elmagyarázni, mert bőven emlékszem még én is ezekre a fiatal éveimre, egyszerűen felfoghatatlan, és érthetetlen dolog ez az egész annyi évesen, de TUDOM, hogy elkerülhetetlen, és kibaszottul fáj. És pont ezért amennyire lehet, időt, minőségi időt próbálok tölteni anyukámmal és apukámmal. Nem utolsósorban mert az élet azt is bebizonyította, hogy Rajtuk kívül soha senki nem volt mellettem az életem során.
Na, ezt nem akartam ennyire szomorúra vagy komolyra, meg nem is ilyen a napom, csak ez valahogy most eszembe jutott.
3 megjegyzés:
Pont így... igen, húsz évesen nem foglalkozik az ember a halállal... nem is igen érti, hiszen azt gondoljuk, hogy mi sose halunk meg... és húsz évesen szerintem ez normális is, az élettel kell foglalkozni... aztán, ahogy haladunk előre, egyre inkább foglalkoztatja az ember az elmúlás... nagyszülők, szülők,.és persze a sajátja is... és bármennyire is tudjuk, hogy ez az élet rendje, azért kurci nehéz...
Igen, pont ilyen, ahogy leírod. Nálunk már megváltás lenne az elmúlás, de hát tudod is miért. Az én anyám már 10 éve nem önmaga, egy teljesen megváltozott személyiség lett, akinek fogalma nincs arról ki is vagyok én, meg az sem, hogy ő kicsoda. És teljesen, de tényleg teljesen kiszolgáltatott, fürdetni, etetni, pelenkázni kell, miközben a világát nem tudja. Így nem jó élni, senkinek sem, és nekünk sem jó ezt nézni, átélni, Menj amíg tudsz, legyél velük annyit, amennyit lehet, és élvezd, hogy még tudják ki vagy és lehet velük értelmesen beszélgetni. Mert amikor az elvész, akkor már nincs semmi más, csak a várakozás. :(
Igen, nagyon szívszorító ez! Néha szembe jönnek képek, 3-4 évvel ezelőtti, amikor minden még "rendben" volt. Apum rohangált fel alá a kertben, gondozta a kecskéket, ültettek, ástak és elvoltak. Apum azóta nincs, anyum meg megy át gyerekesbe, sok mindenben úgy kell "vezetni" és utat mutatni neki. Teljes háztartást vezetett és most nem tudna elmenni egyedül vásárolni :(
Megjegyzés küldése