"Ugyan, ki akarna veled élni, nézz magadra" *- flegma, lekezelő odavágást, ha nem is szó szerint, de majdnem ugyanígy húsz éve megkaptam már egyszer a gyerek apjától. A napokban a gyerektől is. Húsz éve kis naív, nagyszemű leányka voltam még relatíve, nagyon odatett a lelkemnek, sárba tiporta az akkor épp kisgyerekes életet és létet tanuló, tébláboló önbizalmamat, ami amúgy sem volt toppon. Aztán viszonylag hamar összekapartam magam, és soha olyan jól nem élveztem az életet, mint a következő években. Azt gondoltam, mára már tisztában vagyok magammal - erősségekkel, gyengeségekkel, a korlátaimmal, és azzal is, ki vagyok és mennyit "érek" , és hogy nem igazán lehet ebben már megingatni ennyi idősen - de ez a mostani "odaszólás", ez nagyon gyomorszájas volt. Egy jól bevitt ütés, ami valahogy mintha átradírozta volna az elmúlt húsz évet, mintha egyszeriben ledegradálta volna mindazt, amit átadtam az évek alatt, mintha mindaz, amit én értéknek gondoltam, olyan kis semmi ócskaság, nemfontos lenne... És így most ennyi idősen, baromi nehezen megélve az éveim számát, meg hogy hova is lett annyi minden, és ezzel az egésszel én mit kezdjek, meg magammal, és megint önbizalomhiánnyal küszködve, szóval, ez most még pont kellett. Ja, nem.
Szóval próbálok valamit ezzel az egésszel kezdeni, de nem igazán megy most, csak úgy tipródom.
*A szituációt és a szövegkörnyezetet nem részletezném, de nehéz volt épp, és egy olyan helyzet, amit meg kell oldanom, de nem jutunk közös nevezőre, egyre inkább távolodnak az álláspontok, és az észérvek sem hatnak.
4 megjegyzés:
Azon tudják a legnagyobb sebet ütni, amit a szeretteid mondanak. Ez tapasztalat. Ma reggel pl az anyám úgy belém csípett, miközben emeltem, hogy tisztába tudjuk tenni, hogy majd összepisiltem magam a fájdalomtól. Mert ugye hová máshova is csípett volna, mint a hozzá legközelebbi testrészembe, ami történetesen kiáll belőlem. Szóval na...ez fizikai fájdalom volt, ami elmúlik. A lelki sokkal tovább tart sajnos.
Egy dolgot kell mindenkinek megtanulnia az életében. Sem szülőtől, sem gyermektől, sem szeretőtől nem fogadható el a verbális bántalmazás. Meg kell húznunk a határainkat a saját magunk védelmében. Biztosan nem könnyű, de nagy valószínűséggel hatásos. Sok Bihari Viktória videót nézek, ajánlanám bárkinek, aki bármilyen bántalmazást tapasztal a környezetétől. Sokat dolgoztál, küzdöttél mindenért, kicsit talán kedvezőbb is a helyzeted, mintha sok testvérrel kellene osztoznod a szülői segítségben, de helyette majd egyedül kell helytállj később, ezért még most erősítsd meg a határaidat, és ne engedd, hogy bárki túlfeszítse a húrt. Vigyáznunk kell magunkra, mert más nem vigyáz ránk úgy, ahogy mi megtehetjük ezt magunkért. (Drukkolok, szurkolok, hogy erős tudj lenni. A Mucusnak szánt szigorúbb mondataimat majd a jövőben maga az élet fogja megadni, lehet hogy még érnie kell rá, hogy felfogja, mennyire sokat tettél érte születése óta.)
Emiatt Lazac, szívből sajnállak - miközben persze félek attól is, mindez velünk nehogy megtörténjen :(. Basszus, hány éve is, hogy anyukád ilyen állapotban van?
Igen, néha elfáradok abban, hogy nincs mellettem támogató, támogatás. Persze, így vagy úgy megoldódnak a dolgok, de komolyan, annyira jó és nyugalmas is lehetne a helyzet most, és akkor mindig történik valami...
Megjegyzés küldése