Sorsok

 Bogdán

Márá meséltem róla, Ő egy itt élő ukrán kisfiú. Azért fűnt fel anno, mert viszonylag kisgyerekként egyedül kószánt napestig a környéken (mint anno a mi gyerekkorunkban nekünk természetes volt, most meg valahogy veszélyessé vált a világ, nem is értem, mert nonszensz az, hogy meglátok egy kilenc év körüli kisfiút, aki egyedül megy, és feltűnik, és én aggódom miatta, szóval hogy változtunk ekkorát? nekik igenis, kószálniuk kellene, nekünk szülőknek meg nem félni, hogy a szomszéd utcasarkon már megtörténhet bármi, de bakker, megtörténhet bármi...) minden íratlan korlátot figyelmen kívül hagyva, amolyan régimódi közvetlenséggel ment a kerítések mellett, vagy leskelődött be az udvarokba, szóval az ember meghökkent tőle. Annyit tudtunk, hogy nem jár iskolába - most sem jár, nem is értem - töri a magyart, és érzed, hogy valami nincs rendben vele (talán autista), és naphosszat járja a falut. Imádja az állatokat, ha valakivel találkozik, aki szimpatikus neki (amúgy kikerüli az embereket sokszor), az első kérdései minden köszönés és bármi nélkül: "Kutyá ván? Mácská? tyúkod ván? micsinász tyúk? stb.". A fő felbukkanási helye a közelünkben lévő horgásztó, és valahogy úgy alakult, hogy apukámhoz csapódott. Minden egyes horgászat egy izgalom neki, a többi horgász meg elhajtotta (sokszor nagyon bunkó módon). Apukám meg valahogy megsajnálta, aztán néha vitt ki neki gyümölcsöt, édességet, végül pedig az lett, hogy Bogdán elkísérte hazafelé is apukámat, és szép lassan "odaszokott", odamegy érte a megszokott időben, kitörő örömmel vette észre, hogy "van kútyá, a Bógyo", majd összerakta, hogy én vagyok a lánya - errefelé bicajoznak ki a tóhoz - úgyhogy időnként megáll nálam is, mindenféléről kérdezősködni, ha kintvagyok a kertben mondjuk. Róla meséltem azt is, amikor megijedt tavaly a szúnyogirtó repülőtől, és egy ugrással benttermett a nádasban, apukám alig tudta kiimátkozni. Furcsa, szomorú világot élünk :(. És aztán tegnap mesélte apu, hogy a gyerek mesélte neki - a napokban lebombázták odahaza a házukat, semmi sem maradt. El nem tudom képzelni, mit érezhetnek a szülei, vagy Ő maga a kis fejével. Borzalom.

Az imseretlen hajléktalan

A héten utoljára mentem a Lucsony utcába körmöshöz (leszedte a maradék védelmi műkörmöt, valószínűleg sosem lesz többé körmöm. Amikor mentem, valahogy ez nem is volt meg bennem, márminthogy utoljára megyek oda a Lucsony utcába ilyen otthonosan, mert "van hova mennem ott", csak visszafelé, és irtóra nagyot sajdult bennem most ez az érzés). 

(Ki is írom, mert az írott szónak jelentősége van, és szeretném bevonzani: én szeretnék ott a Lucsony utcában valamit kezdeni, jó lenne egy üres ingatlan, és ott valami üzletet, vállalkozást csinálni, és ott dolgozni valahol, vagy az egyetemnek ott azon a részén, két év múlva, amikor lejár a szerződésem itt a cégnél. )

Szóval ha ide mentem, akkor kicsit távolabb tettem le az autót egy jó nagy parkolóban, és keresztül kellett ilyenkor vágnom a váron. Már a múltkor, egy rendezvényről kifelé jövet is ráfigyeltem, hogy a vár egyik bejáratta melletti köztéri szobornál tanyázik egy hajléktalan. Egy padon ült, mellette a tásjákában összepakolva szép rendesen mindene, és a szemetet pont akkor dobta ki egy közeli kukába. Aztán visszaült, és folytatta az olvasást. Nem zavarta a körülötte lévő mozgás, belemélyedt, de olyan tök nyugodtan, az olvasásba. 

Most, mikor mentem ismét arrafelé, hétágra sütött a nap, a padot pont telibe, úgyhogy utána vettem észre, az árnyékba húzódott, a szobor másik felére. Ott támaszkodott, nyugodtan, mint aki "otthon van" - és olvasott. 

Bár alapból ez egy szomorú történet, és nem is látok mögé, de soha nem láttam nála üveget, és az arcán is valahogy derűt látott az ember. 

Itt fúj a szél, borult az idő, tegnap nálunk volt a német önkormányzatok megyei közgyűlése - mármint a helyi németönkori, vagyis mi voltunk a vendéglátók - alapvetően a tájházba (mert szeretnek idejönni), dehát elázott minden is, egy óránk volt áthurcolkodni a közházba, de megment a dolog, kisebb-nagyobb zökkenőkkel jól sikerült). Úgy elfáradtunk a kapkodásba, hogy délután mindenki úgy ment haza - ahogy utána beszéltük - hogy kidőltünk. Még mi is, fiatalabbak, az idősek meg pláne. 

De pénteken végre bicajoztunk este egy nagyot, bár már akkor is borult volt az ég, olyan dunszt volt, de tekertünk egy kört, napraforgóföldek között, persze napraforgóval visszafelé a kosaramba :).