Néha fura érzés

 (a)hogy még gondolok rá. (mármint T-re).egyszermajdbiztosnagybetűvel fogom írni, ha szó esik róla, de lehet, hogy később már szó sem esik róla, de egyenlőre olyan kicsi a régi nagy ő, hogy valahogy sírnivaló az is, hogy ez ennyire jutott(unk) , de igazából a Zélet meg a Zidő rendíthetetlen és - néha szerencsére - kegyetlen menete az, hogy valóban minden elmúlik, vagy legalábbis tompul, vagy zsugorodik, vagy nem is tudom. Már egyáltalán nem része az életemnek a rágondolás, a mindennapjaimnak meg egyáltalán nem. De persze akadnak fájó pillanatok, és ezek nem "tudatosak", hanem valahogy a véletlennek köszönhetőek. Pl. tegnap, ahogy egy,  a napokban a könyvespolcról random levett könyvet sokadik alkalommal kinyitottam olvasásra, és kihullott belőle egy összehajtogatott lap. (valahogy néhány havonta megesik ilyesmi, és fogalmam sincs, mikor, miért és miért az az írás került abba a könyvbe). Ezeken a lapokon vagy levélrészletek vannak, vagy a saját gondolataim általában - és ezek akkor kicsit fájnak. És ilyenkor sem  "ő" fáj, vagy a hiánya, vagy az egész történet szebbik részének hiánya, elmúlása, hanem az az ember, aki a gondolatok mögött volt, aki ezeket a gyönyörű gondolatokat tudta írni, és aki én voltam. Tegnap mondjuk végre nem annyira fájt, ahogy olvastam a sorokat, hanem inkább elgondolkodtatott, és kicsit talán inspirált is - egy picit mintha azt éreztem volna, hogy fogok tudni még ilyen gondolatokat összehozni. Merthát anno fél kézzel, öt perc alatt kibuggyantak belőlem ezek a szófüzérek. A mesék. A mesélés. 

Ehhez kapcsolódik, bár talán úgy tűnik, egy másik vonal, pedig nem, mert ez is valahogy arról szól, hogy miként és hova formálódik az ember (fejlődik is, persze, de mi van, ha inkább átalakul, és ez az átalakulás vagy változás rá nézve sem éppen pozitív, a környezetére meg mégúgysem), szóval ehhez kapcsolódik a többi emberi kapcsolatom is, elsőként pl. a gyerekkel, akivel most épp nagyon nem értjük meg egymást. Rengeteg vita, veszekedés van, és tegnap olyan hülye érzéssel feküdtem le, olyan mély lelkifurdalással - nem volt semmi különösebb mély témája a veszekedésnek, csupán a hétköznapi rendetlenség és noszogatásos dolgok, de most valahogy kicsit odavágott az érzés, hogy mennyire utálhat - szóval most először merült fel bennem úgy élesen, hogy vajh elég jó anya voltam-vagyok-e (inkább a voltam, mert a vagyok az most pocsék jelzővel illethető, gondolom... ), szóval lelkiismeretfudalásként jön elő mindaz, amit valahogy elszalasztottam azokban az időkben,amik már nem visszahozhatók. Hogy egyáltalán nem emlékszem az óvodáskorar nagy részére, hogy a négy évből olyan kevésminden van meg (mert dolgoztam, és anyuékkal volt egészen sokat - éspersze ez nem igaz, mert a melón kívül mindig együtt voltunk, de most mégis azt érzem, hogy nincsenek meg azok a dolgok, amik az ovihoz kapcsolódtak), vagy az iskolakezdés, hogy anyuval írt leckét, mert úgy értem haza, és aztán az elmúlt négy év, amikor én "önmegvalósítottam (végre?)" és a gyerek covidban bezárva volt, aztán ezek után  érettségizett és pályátválasztott, és a kérdés, hogy mellette voltam-e eléggé, amikor kellett, vagy ezt az egészet én csesztem el....? És most utálok ebben a helyzetben egyedül lenni, mert valahogy sokkal nehezebb megbírkózni vele, mint amikor kicsi a gyerek, és azok a problémák vannak. 

Szóval nem tudom, kicsit megkérdőjeleződni látszik minden, amit és ahogy csináltam az életben, és amiről - nem olyan sokmindenről - azt gondoltam, hogy de, jól csináltam, hogy végülis jól csináltam-e.... ? 

Úgyhogy elég nehezen aludtam el este, sokminden kavarog a fejemben, és olyan fáradt vagyok már az örökös önostorozástól, de tényleg. Annyira szeretnék békét, és nyugalmat. És biztonságot, mint egy jó meleg takaró, egy őszi estén, egy fotel mélyébe bújva. 

Ps. Mikor megírtam ezt a bejegyzést - mert mindig először írok, aztán miután végeztem, körbenézek a blogok új írásai között - elolvastam Márta két legutóbbi bejegyzését. Pontosan megfogalmazta azt, az írással kapcsolatosan, amivel én is küzdök. A félelmet, hogy nem jönnek a szavak, és hogy jönni fognak-e valaha. Aztán eszembe jutott, amit az elmúlt hetekben több ismerősöm is valahogy megfogalmazott velem kapcsolatosan, egy-egy közös rendezvény, vagy eltöltött óra után. Én általában a megfigyelő szerepében vagyok, pontosabban, ha kirándulunk/rendezvényen vagyunk/egyéb - én mindig figyelem az embereket. Nem tudatosan, egyszerűen "csak" meglátok egy-egy részletet, történést. És aztán később elmesélem a másiknak, akivel éppen vagyok, hogy "... és figyelted, hogy az az férfi/nő/gyerek éppen ezt-azt csinált, ilyen ruhában volt, mesebelien volt felöltözve/milyen kék szeme volt/ kecskebajsza bökötte az eget stb... " szóval mindig csodálkozva néznek rám, hogy mennyire részletekre figyelek, és hogy ők mennyire nem látják ezeket. Pedig azt hiszem, ebből születnek a szép gondolatok, és ebből születnek aztán a történetek is. Szóval akkor talán ez a titok, ez az "adomány", ami az egyik emberben van, a másikban pedig valamiért nincs. És akiben van, talán azokból, ha a csillagok is úgy akarják, meg valami Felsőbb Segítség is ad egy kis noszogató löketet, szóval azokból lesznek a Mesélők. 

Én még szeretnék Mesélő lenni...