Csak lézengünk...

 Sokminden történt az elmúlt napokban, megy az élet, és közben fejbevág. 

Több, mint harminc éve ismerem közelebből. M. központi figura, barát, munkatárs,  a helyi közösségi élet kikerülhetetlen figurája. Apa, Férj, alpolgármester. A legszebb kert megalkotója. Minden buli központi embere, aki bármikor, bárhol képes teljes kikapcsolódásra. A Padlásunk T-Müllere. Az Ő belépése volt az egyik nagyjelenet - rettttenetesen élvezte :). Ez volt Ő.  Rengeteg közös projekt van mögöttünk, szidtuk rendesen a fejét sokszor, és egy csomószor neki lett igaza. Ő az, akit mindenki ismer. Pont tíz évvel idősebb nálam, mikor én ötven lettem, Ő hatvan, R. néni meg hetven, ezen sokat viccelődtünk. 

Az asztalomon ott a csokor levendula, amit két hete kaptam Tőle a kiállításmegnyitón. Ültünk a megnyitó után, a feleségével meg Vele, és beszélgettünk. Az egyik szeme leragasztva a kettőslátás miatt, amit a daganat okozott, és mérgelődve-bizakodva beszélgettünk a következő vizsgálatról, meg arról, hogy Toszkánába - ami az egyik álma - nem jön velünk a következő héten. 

A buszon ülve jöttek aztán a hírek, hogy a vizsgálat után bentfogták, pár nap múlva műtét. Aztán műtét közben vérzés, mesterséges altatás. Kóma. 

Tegnap falunap volt, aminek egyik főszervezője Ő szokott lenni. A plakáton ott a neve. Készülünk az augusztusi előadásra, a sátorban csöndesen ülünk, beszélgetünk, és kimondatlanul nyomaszt az üres hely ott mellettünk a padon. Fejbevág a valóság, mert EGY megy el KÖZÖLÜNK. Ez a felnőtt lét, a veszteség? Mert mi még mindig játszunk, valahogy hozzunk magunkkal a fiatalságunkat ebben a csapatban, gyerekek vagyunk, és jó így, ebben a létben. És aztán van ez, amivel nem tudunk mit kezdeni. Nem megy. 

A nagysátorban a koncerteket hallgatva mindegyikünk látja maga előtt, ahogy ugrálni szokott. Ahogy bulikirály. Ahogy visz mindenkit magával. Halljuk a következő hírt, hogy megkérdezték a feleségétől, hozzájárul-e a szervei felajánlásához. Annyira ordítanivaló. Hogy ez már reális. Hogy nem tudsz reménykedni. 

Minden pillanatban hallom a hangját, a közházban, vagy ahogy ketten csináljuk a Betlehemet - hogy lesz eztán...? - vagy a mikulásházat, vagy számtalan mást, ami kettőnk projektje volt. Ahogy morgok vele, vagy ahogy hallgatom a mérgelődését más miatt. Ahogy összeveszünk. Ahogy jókat nevetünk. Ahogy viccesre fordítja a legszarabb szitut is. Ahogy megoldunk helyette mi dolgokat. Ahogy tekert a bicajjal álló nap. Ahogy megjelent a nőnapi virággal. Ahogy koszos munkásruhában jöttment. Ahogy kiöltözött egy-egy rendezvényre. A jellegzetes nagy lobogó szőke göndör haja, meg a szakálla. Nem látjuk többét a széles vigyorát, az elnéző mosolygását a szakálla alatt. És bánjuk minden odaszólásunkat, amivel megbántottuk. Mert volt ilyen is, számtalanszor. De M-re... nem lehetett sokáig haragudni. Mert ilyen. 

És lelkiismeretfurdalásom van, hogy január óta nem dolgoztam velük. Hogy segíteni kellett volna, nem lelépni. Eh. 

Reggel Mucus mutatott egy videót, egy falunap, ahogy összekapaszkodva táncolnak M-mel. Bőgtünk és ez reggel óta tart. 

M. már hétfőn elment valójában, szerintem tegnap a lelke biztos ottvolt a táncparketten. Holnap pedig ahogy hallottam, lekapcsolják a gépről.