Egy fokkal jobb

 ... no nem a hőmérséklet :), hanem a kedvem. Maradjunk annyiban, van néhány piszkozat a blogban. 

Most valahogy nehezen szokom hozzá ehhez a hideghez, mintha egészen a csontomig hatolna, nem szeressem... És bizony most valahogy erősen befolyásolta a kedvemet is. Tegnap olyan... szomorú nap volt valahogy. Sírós. Kedvetlen. Amikor még a hajad is fáradtöreg, és amikor semmisemjó, és minden szürke. Az ég, az út, az elvileg tarka sál, minden... 

És nem is sikerül másként semmi egy ilyen "szürke nap", mert ez a szürkeség valahogy belülről is fakad, és minden lépést áthat. Épp tegnapra esett egy fontos megbeszélés, amit jó lett volna jól végigvinni, de nekem valahogy a torkomon akadtak a szavak, és nem a jókedvű énem fogott kezet az interjúztatókkal, hanem egy kedvetlen, mosolytalan valaki, aki aznapra valahogy előbújt belőlem. Hát, ezt nagy valószínűséggel elcsesztem. 

Hazafelé is ömlött az eső, és valahogy a csöndben olyan hangossá vált minden apró nesz is. Az ablaktörlő, az autók, ahogy egymást útközben lefröcskölték az utakon álló vízzel, a kabát zizegése. Akár egy film. 

Anyuéknál még nem volt begyújtva, így ott is valahogy olyan hideg-rideg volt minden, ráadásul ők valahogy mindig majd teljes szürkületben kapcsolnak csak villanyt - én valahogy óckodom a félhomálytól - és ez is rátelepszik az emberre. De azért időztem egy kicsit, jó volt beszélgetni, és ugyanúgy, mint hétfőn, mikor elmentem valamiért a régi lakáshoz, és ezerrel sütött a nap, és leálltunk beszélgetni az ottlakókkal, és nem bántam, hogy telik az idő, mert csak élveztem ezt a majdnem-elfeledett érzést, hogy rá-é-rek ilyesmire, szóval ezek nagyon kellenek. Mert ez az élet igazán.

Öt órától aztán otthon voltam, gyorsan begyújtottam, és amikor melegedni kezdett a lakás, már egy fokkal jobban éreztem magam. Kapcsoltam kis fényeket, mécseseket gyújtottam, megnéztem egy részt az épp aktuális sorozatomból, pakolásztam kicsit a könyvtárszobában (ez mennyire jólesett! - pedig még mindig ott az a hülye érzés, hogy ezek olyan "luxus" dolgok, amikor ilyennel "múlatom az időt", ), hallgattam néhány podcastot (mondjuk mindig vissza kellett tekernem, mert el-elkalandoztak a gondolataim), közben chateltem ezzel-azzal, szóval nem is volt már olyan szar az egész (mint amilyennek gondoltam amúgy). Végül előszedtem a jógamatracomat, amit még nem is tudom... februárban vettem, azután, hogy kiment a bokám, baromi optimistán. Na, azóta még nem jógáztam, és nem is tornáztam, sétálni is kevesebbet, és néha érzem estére, hogy nem az igazi. Térdelve a sarkamra nem tudok ráülni, éshát az ugye egy alap-forma a jógánál, erre kell valamit kitalálnom, hogy is csináljam. Nem hajlik hátra 100%-san, és fáj, ha feszül, tehát nem feszítem meg ahhoz a pózhoz. De! - piszkosul jólesett az a 40 perc! nagyon megizzasztott, de a végeredmény pozitív, sokkal de sokkal nehezebbnek gondoltam a visszaállást. Éshát igaz, hogy a mozgás kedélyjavító is, és energetizál is - csak irtó nehéz rávenni magunkat erre az egészre. 

(Nekem a rózsaszín van, széééééép :) )

Mikor végeztem, rászántam magam, és megnéztem  https://filmio.hu/film/affrikata-13667416 ezt a filmet (egyébként a filmio-n most ingyenesen nézhetőek magyar rajzfilmek ebben az évben, illetve nekem bejött, hogy van "kölcsönzési díj" , amivel egy-egy filmet megnézhetsz - én is így néztem - , és nem vagy havidíjhoz kötve pl.) (Fentvan a Sárkány és papucs is, tessenek megnézni! :))

A film nyomasztó, és hű, és brrr., és hát kb. mint a Linn Skaber Ma négykézláb akarok járni c. könyve vagy novellái, és most egy ideig elég is volt ebből a témából hanemakarokeretvágni, viszont kíváncsi voltam rá. Egyébként is, szeretem az ilyen rövidfilmeket (mint amilyen a Mindenki is volt pl.)

A könyvekkel és a színházzal úgy vagyok, hogy "oda" én szórakozni járok, tehát nem szeretek ilyen téren szomorú vagy nyomasztó dolgokat látni és olvasni, bár ez utóbbinál azért persze előfordul, viszont a filmeknél sokszor nyúlok hozzá mélyebb témákhoz. 

Annyi minden tennivaló lenne még. Összerakni a ruhákat lassan az utazáshoz. Pénzt váltani. Nagyjából tényleg valahogy rendet rakni a tetőtérben. Ahogy átpakoltam, nem tetszik. Zsúfolt, megint olyan raktár jellege lett, látszik, hogy olyan "átmeneti", én meg azt is úgy szeretném, hogy élhető legyen. Hogy tényleg az legyen egy alkotórész, meg egy amolyan gardrób. Ha már nagy a ház, akkor tényleg, lehet benne mindenféle funkciós helység is. Vagy legalábbis jó lenne. Kicsit úgy vagyok ezzel is, mint a lenti szobákkal, amíg nem érzem, hogy mi a tuti, addig nem tudom rá azt mondani, hogy na, most kész. Időnként most is telnek el úgy órák, hogy beülök valahova középre, vagy egy zugba, és nézem, és próbálok valami jó megoldást találni, hogy mit hova. 

Ezzel együtt ismét előszedem a kertes/lakberendezős újságjaimat, könyveimet, és bele-belelapozok. Van ugye a "hygge", ami a korábbi felkapottságból most egy kicsit a háttérbe tűnt - vagyis nem hallani annyit róla, vagy talán én nem foglalkoztam vele különösebben az utóbbi időben, nem tudom - mindenesetre  épp tegnap gondolkodtam, hogy ez pl. azért mindenkinek más és más. Nem maga az érzés, mert az szerintem hasonló, hanem hogy mi az, amitől valaki ezt az érzést kapja. Van, akinek egy minimálisan berendezett otthon nyújta ezt az érzést, van, akinek a kuckózás, van, akinek az átlátható, világos helyek, és van, akinek amolyan bekuckózós, színes, villanyfényes hangulatú zug. Tegnap este ezt a "Hygge otthon"-t tettem a kezem ügyébe, és ma is ezt olvastam reggel. (pont akkor értem a Maslow-piramishoz, amit nemrégiben kerestem a régi szociológiai könyvemben, mert határozottan emlékszem, hogy ott találkoztam vele először, és no lám, egyszerűen nem volt benne...) Szóval mindenkinek van egy zuga, egy biztosnak érzett helye az otthonában, ami amolyan "vikingbiztos", ahogy a könyv írója nevezi. És tényleg.