Általában nem szeretem az idegen szavakat, de ugye ez az a szó, ami annyi mindent összefoglal, amit hosszan-hosszan kellene sorolni, és mégsem tudnád pontosan megfogalmazni, ezt csak úgy érezni lehet. Ma reggel, ahogy a kávésbögrém mellett félretoltam a két könyvet, amiket éppen olvasok - ha éppen leülök fél percre - az egyik megint - vagy még mindig - a hygge lakás volt, és most csak úgy a címen akadt meg a szemem, és jött a felismerés: hogy tádáááám! bennem most ez az érzés mocorog napok óta, amit úgy hellyel-közzel próbáltam ide is leírni, de valahogy mindig elakadtam, vagy nem úgy csusszant ki az ujjaimból, ahogy én ténylegesen éreztem...
A hétvégén, szombaton Sopront céloztuk meg. Én felvetettem az ötletet, hogy menjünk valahova, barátnőm meg kapott rajta, hogy akkor még a temetőbe ott be tudunk menni, így indultunk el. Nem volt semmi különös célunk, és nem volt semmi különös elvárásunk sem, útközben is, ahol tetszett, megálltunk. Így ismét elsétáltunk - én már sokszor voltam, de mindig élmény, mert ide pl. alig találnak el az emberek a fertőbozi Gloriette-hez, aztán Sopron elején megálltunk az evangélikus temetőnél.
Már dél volt, mire a városba értünk, ott azért gyorsan kitaláltuk a menetrendet, hogy a korai sötétségig jól kihasználjuk az időt, így először a Károly-kilátóhoz mentünk fel, majd visszafelé a Sörházdombihoz gyalogoltunk, végül az autóhoz visszafelé bementünk az egyetem botanikus kertjébe - ekkor már szürkülni kezdett. Mire a kocsihoz értünk, ránk is sötétedett.
Ekkora nyugalmat és ilyen szabadságot ritkán érzek, pontosabban ez egy ismerős JÓ érzés, amiről tudom, hogy voltak ilyenek, és tudom, hogy ezek nagyon kellenek nekem. Szóval azt éreztem, hogy igeeeen, és mééég, de ezeket sem sürgetve, hanem olyan jólesős tűnődésesen.
Csak annyi volt, hogy kerestünk egy turistaútvonalat, és felmásztunk a kilátóhoz. Szombaton már hűlt a levegő, de a kaptatótól jól megizzadtunk, aztán még azzal a lendülettel felmentünk a kilátóba is, ahol nagyon-nagy szél fújt, hidegen is ráadásul, felkerült a sapka (készültem). Néhányan voltak a kilátó aljába, fent akkor éppen senki, de pont annyi és olyan emberek voltak, akikkel még így érintőlegesen is jó volt találkozni. Zs-vel körbecsodáltuk a panorámát, aztán éhesen és fázva bebaktattunk a kilátó melletti kávézóba, ami egy kis kiállítóterem is. Évekkel ezelőtt jártunk itt a gyerekkel és anyummal, akkor a boszorkányösvényen sétáltunk fel, és akkor is olyan jó és szép volt minden. Vettünk egy-egy melegszendvicset és kávét, beültünk egy sarokba, szép komótosan megebédeltünk és felmelegedtünk. ÉS! az első igazi hygge-elményem azt hiszem, itt volt. Ahogy ültünk ott, és aztán ahogy nekiindultunk: minden jó volt. Tele volt a hasunk, nem fázva indultunk kifelé, egyszerűen csak élvezte az ember az egészet, a pillanatokat. Néztük az őszi erdőt, engedtük az energiák áramlását. A Sörházdombi kilátó nekem nagy kedvencem, mert hihetetlen, hogy ottvagy az erdőbe, felmászol a kilátóba ahonnan rálátsz a városra, aztán pár lépcső és egy utcán találod magad.
A szürkületben értünk vissza a botanikus kerthez, ahol akkor már csak egy-két ember sétált, és pont ez adta meg ennek is az "ízét", mert olyan kis csodákat találtunk itt. Színeket, leginkább.
Az autóval elmentünk a belvárosba, ahol Zs. elvitt először a postapalotához, aztán megmutatta a r
égi cukrászdát, ahova mindig jöttek,ha rokonlátogatóban voltak, és beültünk egy hagyományos (amúgydurvándrága) gesztenyepürére. És itt élte meg az ember irtó erősen a másik hygge-pillanatot - hogy ott tartassz, hogy ez az egész nem okoz gondot! hogy nincsenek elérhetetlen vágyak, és vannak mégis olyan dolgok, amik lehet, hogy korábban luxusnak tűntek, de most nem az. Elértél egy olyan életszakaszba, amikor van egy ilyen "miértisne!" jóérzésed. Hogy nem agyalsz túl dolgokat, hogy nem gondolsz arra már előre, hogy mikor indulsz haza, vagy hogy sietni kellene egy következő valamire. Nem. Megéled, éled a pillanatot. Gondtalanul. A gesztenyepüré után kívülről is megcsodáltuk az épületet, elolvastuk a történetét, aztán még sétáltunk egy kört a belvárosban, ahol egy-két turistán és egy-két idősebb ottlakó páron kívül nem sokan sétáltak. Szép volt.
Mint ahogy az egész nap nagyon jó volt - semmi túl, semmi sok, semmi sietés, semmi überlativusz, csupán saját ritmus.
A képek kicsit összevisszák, pedig sorrendbe tettem, de valamiért így dobta ki a blog...
2 megjegyzés:
Eddig még csak egyszer jártam Sopronba, de csak bent a városban. :) Nagyon szép képeket csináltál megint, A pad a levéllel a kedvencem lett. ♥
A fotóid visszaadják a leírtakat.
Megjegyzés küldése