Tegnap sok-sok mécsest gyújtottunk

Ez most csak egy piszkozat,  november 2-i, de kieresztem... 

... nem a temetőire gondolok, itthon gyújtottam mécsest. Nálunk - még nagymamámtól láttam - ha egy elhúnyt szerettünknek évfordulója van, meggyújtunk egy mécsest. És halottak napján is. Mamám sosem mondta, sosem magyarázta, csak egyszerűen reggel keresett egy gyertyát, pohárba tette, és a maga egyszerű módján a rumlis konyhaszekrény pultjára tette, ott  pislákolt egész nap. Szerettem ezt a szokást, és magammal hoztam. (Az, hogy anyukámnál mindig van virág a konyhaasztalon, ameddig a kertben talál, szintén nagyanyámtól való. Nála a konyhaasztal az ablak elé-alá volt téve, és mindig az ablakpárkányon volt egy váza, benne a virág. Amikor már idős volt, anyu tett neki virágot, de mindig-mindig volt. Ez valahogy kisebb-nagyobb szünetekkel, de nálam is így van.)

Reggel én is tettem az egyik kis mécsestartóba egy gyertyát, csendes és tűnődős emlékezést hozott a napba. A zongorára tettem, ahol a családi fotóink vannak. Mivel anyai nagyanyámékról nincs ott kép, előhalásztam napközben a dobozt, amiben azok a családi fotók vannak, mert rémlett, hogy van néhány olyan kép, ahol ketten vannak nagyapámmal. Találtam is egy esküvői fotót, a hátára írva pedig egy dátumot: 1945. október 6. . Még sosem néztem, és most örültem, hogy tudom, mikor volt az esküvőjük. Sokat mesélt róla, de most valahogy olyan közelinek tűnt, hogy konkrét dátumot tudtam kapcsolni hozzá. Persze, csak morzsákat tudok összetenni, emlékekből és történelmi tényekből, milyen lehetett az életük. Sokáig megvoltak az alumínium kanalak, a csorba cseréptányér, amit ugyanilyen csorbán kaptak az esküvőjükre. Nem kaptak készletet, mert senkiKésőbb, mikor már rend volt, jóillatú tiszaságban volt a lakás, és hazaértünk a temetői körútról is, sok-sok mécsest gyújtottam.