Ma korán ébredtem, négy órakor, vagyis még kevesebbet aludtam, mint máskor, de mivel nem óracsörgésre ébredtem, sokkal kipihentebbnek érzem magam, mint a korábbi napokban. Amikoris sokszor még egy órával a felkelés után is úgy voltam, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, csak lődörögtem... Mindegy, ezt sosem fogom tudni megfejteni. Talán az esti gyógyszer hatása, amit alváshoz szedek - és ami valószínűleg kiüt - , lehet, hogy tegnap elfelejtettem bevenni, mert elaludtam "csak úgy", és így az alvás pihentetőbb volt, mégha kevesebb is. Szóval - franc se tudja.
Ez a hetem kicsit húzós, vagy ijesztő, ha úgy tetszik, először vagyok egyedül egy teljes hétig - mármint anélkül a kolleganő nélkül, akivel ugyanaz a feladatunk - lekopogom, eddig viszonylag sikerült mindent is megoldanom, még azokat a dolgokat is, amiket eddig nem csináltam. Huh, ne is legyen több másmilyenség a héten. Viszont másodszor éreztem azt a meglepő dolgot, amit tényleg, saját magam számára is döbbenet volt: ültem a sok meló közepén, sorra pipáltam ki és tettem félre, amit megcsináltam, és mikor odaértem a melóidő végéhez, azt éreztem, hogy oks, akkor mindent is megcsináltam, amit akartam, töksok feladat volt, végeztem nagyjából, és - basszus, szerettem, amit csináltam! hogy ez jó! hogy érdekes volt, és... szerintem utoljára ezt huszonvalahányévesen éreztem, mgé anno a katonaságnál, mikor ott dolgoztam. Azóta.... hát volt, amit szívből utáltam, és a legtöbb pedig olyan volt, hogy csináltam, "mert ezt kellett tennem, ez volt a munkám, amiből megéltünk", elmentem, megcsináltam viszonylag jól, aztán felejtsük is el-érzéssel léptem tovább....
És a tegnapi naphoz tartozik még az is, hogy a közházban délelőtt volt egy remek előadás, amit szintén én szerveztem, de khm... ezen sem tudtam résztvenni, mert ugye nemottdolgozom, (ami tök fájó, és szar érzés, állandóan más aratja le a babérokat, vagy magát az érzést, hm...), és kaptam a rendezvény után a visszajelzéseket, hogy mennyire de mennyire jó volt! (a Duna Művészetegyüttes tartott egy rendhagyó nérpajzi órát az iskolásokank, állítólag nagyon szuper volt, még ezek a dilló kamasz gyerekek is nagyon élvezték). És ez azért jó érzés.
Az idő rohamléptekkel fut, szalad, sőt, sprintel, ezt főleg hétköznapokon veszem észre, amikor is a délután egyszerűen megfoghatatlanul hamar elmegy.
Idén a kert... nos a kerthez alig van közöm, fogalmam nincs... szóval hogy mikor is tudok úgy igazán "benne lenni".
És ha már nem lenne gond, és lehetne békességben és nyugalomban, amolyan totál szerethető hétköznapiasan élni, valahogy mégis jön valami szarság, ami amúgy nem az én gondom, de mégis, nekem kell megoldani, és én ezt már annyira de annyira nem akarom... Egyenlőre fogalmam nincs, hogy lesz, nekem hogy kellene reagálnom - gyereknevelés és szigor téma.... de muszáj lesz most már egy határt szabnom, és tartani és betartatni. A Gyerek érdekében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése