Csak egy reggel

 Korán ébredtem. Mostanában,bár ugyanúgy megint keveset alszom, valahogy jobban. Jobban élvezem. Megélem? nem tudom. De újra élvezem a reggeli takarók alatti éjmelegséget, hogy percekig még fekszem a sötétben ébredés után, bekucorodom egy még kényelmesebb pózba, és csak örülök annak, hogy még nem muszáj felkelni, még tudom kicsit tolni, és olyan féligébren, félig lebegve vagyok a csöndes sötétségben. 

Mert már sötétek a reggelek, jó pár hete, mikor felkelek. A konyhában legtöbbször nem sötétítünk este, így reggeli közben oda-odanézek, ahogy pirkadni kezd, és világosodik az ég, lassan kirajzolódik a kert minden sziluettje. 

Kevés időm van olvasni, reggel Petrik Adrien második kötetét lapozgatom - még tervben van a harmadik is ismét - , mert a reggelnél jólesően lassú a képekkel tűzdelt olvasgatás. És a konyhaasztalon elfér ez a nagyobb könyv. Este egy regény az ágyban, ami kényelmesebben fogható, bekuckóható a takaróba. 

Anyukám itthon van, gyorsan kikapták az epehólyagját. Három heg van a hasán. A karján négy a tavaszi műtét után.  Csupa lyuk vagyok - mondta nevetve. Jó, hogy nevet. Nekem sírnom kell az örömtől, hogy nevet. 

Ritkán sírok mostanában, valahogy talán annyira sok minden, hogy még arra sincs idő, energia, hogy sírjak. 

Tegnap mindent félretéve (mármint munkát, itthoni el-kellene-intézni-dolgokat) sétálni mentem egy régi barátommal. Jó volt férfitársaságban lenni, úgy, hogy elmúlt az, hogy "akarunk valamit egymástól". Elszoktam a pasiktól, ez az igazság, nem is tudom, mikor voltam/beszélgettem kimondottan csak pasival. Talán mióta láthatatlanná vált az ember, azóta nem is nagyon. 

Tegnap megkérdezték, biztos fel tudnám-e adni a közházas munkát. Merthogy azt annyira szeretem. Most azt érzem, igen, el tudom engedni. Mert ha mérlegre teszem, most sokkal több a negatív benne, mint a pozitív, sokkal több a mérgelődés, mint az öröm és siker. Valami megváltozott. Valahogy megváltoztam.