Fene se tudja, miért. Azt mondják,nekünk középgenerációnak a legnehezebb. Mert most élhetnénk a magunk életét, mert aktívak vagyunk, jó esetben már megteremettünk mindent, már elértünk mindent, de még frissek vagyunk, van bennünk még vágy, kurázsi, kíváncsiság és energia is, de közben ottvannak az idős szülők, és ottvannak a kezdő gyerekek, pont egyszerre, pont mindegyik generáció annyi nehézséggel küzd, hogy egyedül nem tudjék megoldani, és ottvagy te, aktívan (elvileg), tele élettel (elvileg), tele megoldóképességgel (elvileg)... és ez úgy beszippant, eltüntet, megemészt, felfal téged.
Valahol belül rettegek, hogy a sok elfojtás, visszalépés, saját magam háttérbehelyezése hogy jön majd egyszer ki. Mibe fogok beledögleni? és főleg, mikor?
Hát, ezek a fények valahogy nem igazán jól színesítik meg a napokat. Ezek szürkék, rondák, ragacsosak...
Olvasom a reggeli mellett Petrik Adrienn gondolatait, és ottvannak bennem valahol mélyen azoknak az érzésesknek az emlékei, amiket a gondolatok alapján megélt és én is megéltem. Ahogy annak idején először olvastam, és átéltem, és tudtam, és ismertem. Mert saját magam is minden porcikámon magamtól is hasonlóakat tudtam érezni, és hogy mindez természetes volt. És nem akarom, hogy ezek csak emlékek legyenek, én ezeket akarom még, nagyon...
Most (is) örülök annak nagyon, hogy azon a munkahelyen dolgozom, ahol. Kicsit felszínesek, kicsit színesebbek, kicsit nevetősebbek. Ha vannak is gondok, vagy nehézségek, nem nyomasztóan jönnek át. Megoldások vannak, kreatív emberek vannak, állandó mozgás és nyüzsgés van. Néha meg hót kellemes nyugalom. Ha most a másik lehúzó közegben lennék még, lassan ott tartanék az itthoni helyzettel együtt, hogy felvágom az ereimet. De most legalább a munkahelyi légkör megtart.
Egyébként... ki hogy spórol? min? de komolyan. Mostanában valahogy nem tudom jól megfogni a pénzt. Másfél év alatt olyan szinten emelkedtek az árak, hogy valahogy mindig lemaradok. Mindig, mire éppen annyi lenne a fizum, hogy azt mondjam, nem kell gondolkodnom azon, mit vehetek meg, addigra pont annyival drágul minden, hogy ezt az érzést csak rövid ideig "élvezhetem", aztán megint azt látom. hogy hopp, figyelnem kellene...
Péntek van, és home-olok, és elvileg olyan jó is lehetne. De nem az, mert mindenféle balhék vannak itthon, utálom az egészet. Holnap kirándulni megyek, de közben érzem a nyomást, a lelki terrort igazából, szóval persze legyen lelkifurkám, hogy elmegyek ésnemtakarítokfőzökmosokésfoglalkozommindenkivel, éspersze dilemmázom, hogy lemondjak-e valamiről, vagy pedig hagyjonmindenkibékén, és kell egy nagylevegő, és kész....
3 megjegyzés:
Az első része olyasmi, amit én is megfogalmazok éppen magamban hétről, hétre. Valahogy utolsó helyen állok most a saját magam által kreált sorban. A munkahelyem jó, bár itt is lehetnek változások jövőre....ki tudja, úszunk az árral. Anyukám, hogy egyedül maradt tavaly (apukám meghalt)nos ő átmegy sokszor gyerekbe, kell a türelem hozzá. A gyerek már kirepült, ő éli az életét a barátnőjével, jól megvannak, szerencsére sűrűn látjuk itthon is, de nekem azért néha gyomorgörcs, de csak hogy végre legyen egy végleges, állandó munkahelye. Sok mindennel foglalkozik, vállalkozott, építi a "karrierjét", pörög, megy a saját útján.Ő ezt a munka témát pl. másképp kezeli, ahogy generációja többsége, egészen másképp építi fel az életét. Addig nincs gond, amíg működik. Ne legyen lelkiismeret furdalásod, nagy levegő és kész. :) Kell, hogy időnként mi legyünk az elsők a saját életünkben.
Megnyugtatásul, később sem lesz másként. :) Ha majd unokáid lesznek, azon leszel, hogy őket segítsd, vagy a szüleiket, mindegy is, szóval, amikor a család bővűl, a gondok is szaporodnak. De sebaj, elvégre jó, hogy van családunk. ♥ Spórolás? Mi az? De komolyan, a nyugdíj pont arra nem elég, hogy jól éljek belőle. Ruhát ki tudja mióta nem vettem, cipőt is ritkán, mert ugye az mégis csak kell időnként. Ha szeretnék valami extrát, mondjuk elutazni kicsit valahova, akkor a tartalékhoz kell nyúlni, amit a szerencsés éveim alatt gyűjtöttem össze. Azóta is szépen kamatozik, hoz a konyhára annyit, hogy évente egyszer el tudok menni belőle kicsit nyaralni. Persze nem a luxiba, de nekem ez is nagyon jó. :)
Tami, sajnálom apukád! Azért valahol "jó", hogy más is hasonlóan érez, vagy éli meg ezeket a dolgokat. Tudom, hogy minden korosztálynak megvan a maga gondja, még emlékszem, milyen jó volt kisgyereks szülőként azokat a sorokat, nehézségeket olvasni, amit megéltünk, és amit mint kiderült, más is megélt. Valahogy könnyebben vettük azután.
Lazac, mi sem nyomorgunk, csak néha olyan jó lenne picit "túlzásba" esni. Mittudomén :)
Megjegyzés küldése