Miért is maradunk benne számunkra nem okés helyzetekben...?

 ... és mikor fogalmazódik meg bennünk végképp  az elhatározás, hogy na jó, ez azért már sok, ez nevetséges, és hogy nekem erre szükségem van? Tegnap éppenséggel megint egy ilyen szituáció előtt álltam értetlenül (kétszer is aznap), tüzetokádó fejjel, és tehetetlenül is, mert nem tudunk mit kezdeni azzal a másik emberrel, aki a szituáció "másik fele" volt. 

M. - aki a közház jelenlegi vezetője, és annak ellenére és úgy "tették" azzá, hogy direktben beszéltem a polgival, hogyha változás lesz, legyenszíves mindhármunkkal egyeztetni, ez év elején volt, megígérte, és egyszercsak jött M. és mondja, hogy ja, akkor őt a polgi megtette közházvezetőnek és teljes munkaidőben. Mondjuk akkor és ott kellett volna felállnunk, másik kolleganőmmel egyetemben. A baj az, hogy azóta sem változott semmi a közház életében, semmi jelentős, amit így most már az ember joggal elvárhatna, hogy ottvan valaki nyolc órában, majdnem egy év alatt a csillagokat is le lehetett volna hozni az égről. Utálok veszekedni, és utálok mások ellen cselekedni, ergo most sem fogom pl. őt kipaterolni a helyéről, hanem én lépek le, mert nem tudok vele együtt dolgozni tovább. Olyan helyzeteket teremt, ami miatt nem lehet jól dolgozni, és nem lehet vele megbeszélni sem a dolgokat. Szóval - tegnap úgy szégyelltem magam miatta... egy kiállításmegnyitó volt, egy nagyon kedves, aranyos, visszafogott idősebb hölgy önálló kiállítása, aki rettenetesen izgult, de nagyon készült, és szépen meg volt beszélve minden, mi hogy következik, erre ez az idióta a megnyitó felénél magához "ragadta" a dolgokat, nevetségessé téve valahogy az egész megnyitót... én nem szoktam a hozzám közeállókon kívül kiabálni senkivel, de most egyszerűen - azok után, hogy délelőtt is végighisztizte azt az időt, ami alatt a képeket felraktuk a falra - az irodában úgy kiabáltam vele, hogy magam is meglepődtem. És nem győztem bocsánatot kérni a kiállító hölgytől, mert láttam, hogy rosszul esett neki ez az egész megkavart helyzet. Nem volt meg az élmény, nem volt meg az az emelkedett,  jó hangulat, ami mindenkinek jár ilyenkor.  És ilyenkor megkérdezem, egy ilyen nap után, amikor másnak szünet van, és pihenés, nekem meg ráment az egész napom erre az egészre, és ráadásul így - szükségem van erre? a válasz egyértelműen az, hogy nincs. 

Persze, most ez a rosszízű szösszenet jött ki belőlem, de vannak egészen jó dolgok is, pl. hogy végre a kiállításra kimozdultak anyukámék is, nagyon örültem nekik, lett közös fotó is, szóval jó volt, és anyu is jól érezte magát. Apukám mióta jobban lett, valahogy ösztönösen - és jól teszi - igyekszik pl. többet társaságba menni, így eljár a kártyaklubba is heti rendszerességgel, nagyon szereti, és én is örülök, hogy megy. Anyukámnak kellene még valamit kitalálni.