Esik a hó....

 ... én meg gyors léptekkel indulok neki az estében az automatához. Sapkát húzok, meg nagykabátot és a vastagabbik bakancsomat, biztos, ami biztos. Még csak hat óra múlt, előttünk az este, a csomagautomata meg éppenhogy csak két saroknyira van tőlünk. A falu üres, a pékség ajtajából árad ki az utcára a fény, megáll egy-két autó, de ember nem mozgolódik rajtuk kívül. Gyalog talán senki. Szertartássá válik lassan ez a csomagkivevősdi, van valami különös hangulata az egésznek... a legjobban azt szeretem,  hogy nincs vele különösebb fakszni: nem kell nagy feneket keríteni a csomagolásnak, zutty, bele valami zacskóba, átragasztani, és már mehet is a futárnak. 

Mikor visszaindulok, úgy döntök, mégsem hazafelé veszem az irányt, a paplak mellett jobbra kanyarodva anyuék felé bandukolok. Nincs messze, a szállingózó hóban meg a csöndes hidegben különösen jólesik most a séta. 

Napok óta mosolygok, bele a világba, és nevetek is nagyokat. Most is valami csiklandós jókedv kúszik kifelé belőlem, talán meg-megcsillanó hópelyheknek, lehet, hogy csupán a havas reggel ígéretének köszönhető, de boldognak érzem magam. Anyuéknál a jólesős és puha otthon-meleg fogad, az a nyugodt rend, amibe beleülsz mindig ha odaérsz... vacsorához készülődnek (én már túlvagyok rajta, fáj is a gyomrom az újhagymától), beszélgetünk mindenféléről. Össze-összezörrennek (nem komolyan), én meg valahogy nagyokat mulatok rajtuk. Olyan jó ezt most úgy nézni őket, meg beszélgetni, mindenféléről, nevetek, nevetünk... 

Még csak hét óra, mikor hazaindulok, és ahogy kilépek a kapun,meglátom szemben az utcai lámpát. Ezer éve elfeledett emlékek kezdenek előgurulni, többtíz évet ugrok vissza az időben. És fura. Olyan nagyon régen nem éreztem ennyire magamban a "régi ént". Gyerek lettem hirtelen, indulok a téli estében a németórára, délután ötkor már szinte sötét van. Akkor kezd el hullani a hó. Lassan bandukolok, rábámulászom a világra, az idő végtelen, és az enyém. Lóbázom a táskám, nézegetek jobbrabalra, rágyöngyörködöm, ahogy a lámpavilágnál szitál a hó. Nem lehet megunni. Mikor egy óra múlva hazafelé indulok, már puha réteg fehérség borít mindent, és szikrázik, bármere nézek. A csönd hirtelen kitágult, mintha maga a hó lenne a csönd, körbevesz, megölel mindent és mindenkit. Lámpától lámpáig megyek, a leesett hó szinte még érintetlen, meseszerű a világ. 

Tinédzser vagyok, moziból indulunk hazafelé, mire vége lett a filmnek, leesett az első hó. A mozinak különös varázsa van, állni a kassza előtti folyosón míg megveszed a jegyed. Ezeknek a régi, falusi mozifolyosóknak valami megfoghatatlan egyedi illatuk volt. Mint ahogy a moziteremnek is, a nyikorgó lehajtható faszékek illata vegyült a vaskályha füstös szagával. A zsongás, a film előtti izgalom, hogy ismered az összes bentülőt. Ha másképp nem, de látásból. Tudod ki kibe szerelmes. Tudod, ki fog kézenfogva kifelé indulni. Együtt nevettek a filmen, időnként egy-egy nyegle kamasz bekurjant valami igazán vicceset, dől az egész közönség. A felirat alatt kinyitják az oldalajtót, a mozivarázs veletek együtt hömpölyög ki a téli estébe, és ahogy széled a nép, úgy csöndesedik a zsongás is. Egy fiú követ hazáig, tisztes távolságból. A sarki lámpánál azért megvárom, nézzük együtt a szálló hópelyheket - mit is mondhatnék neki. 

Fősulis vagyok, péntek este van, és én indulok haza a hétvégére. Soha nem hagynám ki, hogy hazamenjek, de imádom, ahogy vasárnap meg visszajövök. Fehérvár nincs messze, utazni meg már akkor szerettem. Nézni a tájat, hallgatni valami jó zenét, és elképzelni kisebb meg nagyobb álmokat. Szóval hazafelé készülődöm, csak egy hátizsákba dobálok bele ezt-azt, és leindulok a kolesz emeletéről. Ketten is megállítanak, a hétvégén Mikulás van... kapok egy mikuláscsomagot, meg kapok két kazettát. a walkmenem a táskámban. Kilépek a koleszajtón, és önkéntelenül elmosolyodom, ahogy észreveszem, hogy esik a hó. Az állomás messze van, jól ki kell gyalogolni, az egyik fiú elkísér. Lelkemre  köti, hogy majd csak a vonaton nyissam ki a mikuláscsomagot. A lámpák fénye valami különös varázslatot von a hóeséses utcákra. Fázom, a vonatra felszállva megnyugtató otthon-meleg fog körbe, bevackolódom egy ablak mellé. A fiú ott áll a peronon, mosolyogva felint, ahogy elindul a vonat. Aztán csak áll, és nézi, ahogy távolodom.  A lassan zötyögő vonatablakból néha látni a fehéren világító tájat. A kupéban párolgó vonat/ember/ételszag. Ismerős, mávos gyerek vagyok. Hozzám tartozik, otthon vagyok benne. A csomagban egy narancs, szaloncukor. Felteszem a fejhallgatót, lassan eszem a narancsot, hallgatom a zenét, figyelek kintre, bentre. A narancsillat körbekeringőzve óvatosan kézenfogja a vonatkupé pislogó világítását, szíveket rajzol a párás ablakra, és Tátraiék zenéje nekem már mindig Fehérvárt idézi, a fiatalság egy olyan szeletét, amit szerettem. 

A héten nem történt semmi, és annyi minden történt. Lassan becsukok egy csomó ajtót, és ezzel párhuzamosan kinyílódik sok-sok másik. Régiek, újak. Olyan kis örömös minden.