Ma van az utolsó munkanapunk idén....

 ... én meg végre elaludtam időben, és végre kialudva felkeltem - időben. 

Kicsit visszaolvasgattam, a tavalyi időszakot, hát pont ugyanígy voltunk, 17-e volt tavaly is az utolsó munkanap. 

A tavalyi évről írott összegzést is elolvastam, hát, az sem volt jó, de azt hiszem, az idei valahogy egy árnyalatnyival rosszabb volt, és ahogy beszélgettünk többmindenkivel, ugyanezt mondják. 2025. valahogy nem volt olyan "igazi". Olyan jó. Én szívből remélem - és kérem is a Fentieket - 2026-ot most már igazán jóra csinálják. Nem kicsit jobbra, hanem nagyon jóra :), mert most már azért megérdemelné(m)nk. 

A kicsi, elnyomott félelemérzet mellett - a közházas dolog miatt, hogy elengedem, és el tudom-e engedni - tényleg sokkal nagyobb bennem a tervezés öröme és izgalma, hogy mi mindent fogok csinálni, mi mindenre jut majd idő. A múlt szombati rövid utazás és szabad délután rávilágított arra, hogy mennyire de mennyire élvezem és hiányzik a saját magam által kreált, saját magamnak való szabadidő és élmény, szóval erre nagyon nagy hangsúlyt fogok fektetni. És a "társasági életre". Igazából ez a legelső dolog. A nyitás. Az érdeklődés. A felfedezés. 

Olyan érdekes, a múltkor magamon gondolkodtam. Hogy hogy érzek, hogy vagyok, hogy gondolkodom most. Milyen is vagyok. Az egész olyan érdekes, mert vannak életszakaszok, amik elmúltak, lezárultak, én-én voltam, de mégis olyan, mintha egy teljesen más világ lett volna. Ilyen a gyerekkor, aztán a fiatalkor, aztán Mucus megszületése utánai fiatal-anyuka kor, meg a megérés és teljessség kora, úgy 40 éves korig, aztán volt egy stagnáló, nemtalálomahelyem és hogy én ki vagyok időszak, ennek most lesz vége lassan. Ez olyan vegyes volt, egyrészt elértem egy csomó dolgot, amit szerettem volna, tehát igazából egy önálló, erős nőként végigcsináltam félkézből dolgokat, másrészt meg a változókor és az "öregedés" megélése miatt egy hihetetlen szorongással ötvözött önbizalomhiány lépett fel. Most ott tartok, hogy kicsit úgy érzem magam, mint tizenévesen, önbizalomhiányosan, ugyanakkor meg teljesen nyitottan és kíváncsian, és valahogy kiment belőlem a "lassan elmúlunk és nincs mit tenni"-ijesztő és szorongó érzése, és jött helyébe a "még annyi mindent ki kell próbálni, és annyi jóság és érdekesség van, amit szeretnék megtapasztalni" -dolog. Szóval valahogy egyik napról a másikra azt éreztem, hogy oké, a fejem öreg, de a szívem meg bakker, valahogy egy fiatalos ritmust vett fel megint. csakhülyétnecsináljakmagamból :D

Itthon még sok kreatív dolgot nem készítettem, de az ajándékokkal éppen mindig időben elkészülök - mármint ahova éppen vinni kell, vagy szeretném. Ez meg már egyfajta nyugodtságot ad, nem vagyok annyira elcsúszva. Igyekszem inkább rendet tartani, mintsem egy állandó félkész állapotban lenni, hogy bármikor neki tudjak állni valamit kreatívkodni, nem. Megcsináltam, amit épp akartam, és elpakolom. Így jó most. 

Tegnap közös batyus reggelit tartottunk a munkahelyen, voltunk vagy huszan, mindenki hozott valamit (beírtuk előtte egy excel-táblába, hogy azér ne mindenki kalbászt hozzon :D), felvonultunk nyolckor a fenti nagytárgyalóba, és egy órát ettünk. Aztán elment mindenki dolgozni, majd délben ismét összejöttünk néhányan, és ismét ettünk, mert annyi maradék volt. Nagyon élveztem! :) és annyira de annyira jó ittlenni. De azért nekem egy év kellett ahhoz, hogy úgy nagyjából mindenki felé nyissak. Ez van. 

Tegnap pedig... hát elvittük ivartalaníttatni Egont. Nagyon szarul éreztük magunkat Mucussal, Ő pityergett, én meg... hát nekem olyan lelkifurdalásom volt-van, hogy csak na. Pláne, hogy milyen kis kába volt utána, nagyon rossz volt. Ültünk, közrefogtuk, simogattuk, meg tök tanácstalanok voltunk. Reggel felmentem - mert most egyenlőre amíg meg nem gyógyul, fentlesz ismét a fürdőben - megnézni, és akkora kő esett le a szívemről, mikor ajtónyitáskor ugrott a nyakamba, mint eddig, és körbedorombolt, jaj. Hogy mennyire lehet szeretni tényleg egy-egy ilyen kis állatot. Totál megértem, hogyha valaki egyedül van, és van egy kutyusa vagy egy macskája, azt hogy tudja szeretni és félteni. Mucus a hétvégén Pesten volt egy barátnőjénél, akik Egon tesóját, Margót vitték haza, és ugye Margó lány. Mucus küldött róla fényképet, brutál a különbség, az egy cuki kedves macskakislány, minden kecsességgel, a miénk, hát az PASI. Hatalmas lesz, már most is az, így hogy kimiskároltattuk szegényt, valószínűleg még nagyobb lesz... mindegy, szeretjük. Anyukám ahányszor látja, mindig mondja, hogyha nem lesz majd egyszer a kutyusuk, szeretne egy macskát. Ez nagy szó ám :). 

És most megyek, készülődöm itt a sötétben, egy kislámpa mellett amitszinténmegrágottamacska , a rádióban Chris Rea karácsonyi dala szól, jó meleg van hálanekedgázfűtéshogyéjjelreiskapcsolsz, és még van egy teljes hetem karácsonyig. Juhú! :)