Annyira szívás most ez a betegség...

 ... le sem írom, de t.köm kivan vele, és igazából nem tudok pihenni sem rendesen, mindig van valami. 

Ma már olyan állapotban volt a lakás - a fenyőfától, amit nem tudtunk leszedni, mert én ugye kidőltem - hogy mindenhol tűlevelek voltak és ropogott, és szúrt - mert a macska bújkált a fenyő alatt, aztán a hátán egy csomó tűlevéllel mindenhova is szétment a lakásban. Úgyhogy nem volt mit tenni, ma már, bár majdnem sírtam a kimerültségtől dél körül, muszáj volt nekiállni. Annyira utáltam. Három órába telt, mire rendet raktunk - apukámat szoktuk elhívni segíteni, de most már lassan egy hete nem találkoztam velük, nem akarom, hogy elkapjanak valamit, mert ez valami brutál vírus, mittudomén, de ha covid, akkor meg főleg ne - így ketten bírkóztuk le a gyerekkel akiaztánhamarelhúztaacsíkot. Most olyan... olyan jó rend van a nappaliba. A teraszajtón lévő világítást még hagyom ebben a hónapban, szeretem, olyan jó kis hangulatot ad. Egy ideje amúgyis hagyok kint még az ünnepkör letelte után is néhány fényt, mert úgy kell. 

*

*

*

Végül nem fejeztem be a fenti gondolatmenetet, mert valahogy este lett, és húzott az ágy. 

Időnkívüliség. (mármint, jó értelemben)

Ez a mai nap valahogy ilyen. Próbálom ezt a két napot színtisztán (és erősen ezt betartani, tényleg) pihenéssel tölteni. A tegnapi pakolás után viszonylagos rend van, én meg lassan rájövök, hogy a lakás több pontján is jó bekuckózni, így most ezeket használva próbálok pihenni. Hol ide telepedem le, hol oda. Ha akarom, olvasok, ha akarom, szunyókálok kicsit. Vagy ha megfelelő helyen ülök épp, kicsitvágyódva nézem a kinti havas tájat. A nappaliból pl. remekül látni. Az udvart, az erdő elejét. 

Asszem, tényleg tegnap volt a mélypont, lelkileg, fáradtságilag, kimerülésileg... mittudomén. Kicsit bőgtem a tehetetlenségtől önsajnálattól, de ugye a gödör után már fölfelé jövünk. 

Nézem a madarakat, ahogy itt-ott láthatók az ablakon keresztül. Egy sárgarigó, ahogy a kerítésoszlop tetején lévő hóban fürdik. Cinkék, ahogy belakpaszkodnak a szunyoghálóba, vagy ahogy zsibonganak a kert bokraiban. Néha a teraszajtóig is eljönnek. Nézem a macskát, az ablakban, ahogy ül, vagy ha kiengedjük, és a teraszon ücsörög az asztalon, és figyeli a világot (hatalmas lett olyan hirtelen). Vagy ahogy - mint most, mikor eljön a saját "sláftájmja", keres egy kedvenc helyet, mondjuk az ágyamat, ha odasüt a délutáni nap, vagy fent az emeleten valami jó kuckós részt - alszik, este is, ha sokáig fentvagyok, és összegömbölyödva elalszik a hasamon. Nézem a havat, a havas fákat, ezt a gyönyörű világot. Nézem a perpillanat szűkre szabott - be vagyok zárva ugye - kis világomat is, nézelődöm "idehaza". Jó nézelődni. Miylen jó hogy ennyi szín van a világunkban. Elidőzök a piros fotelnél, ottragadok egy-egy fotónál, képeslapnál, ami a könyvespolcokra van kitéve. Régóta hozok haza egy-egy kirándulásból "rajzos" képeslapokat, várakról, kastélyokról, gyűjtöm őket. Vannak festményeim is, innen-onnan ajándékba kaptam őket, a festőktől. Mindegyik egy-egy emlék. És az angyalok sora... idén karácsonykor két angyallal bővültünk. Egy "szív"-es naptár. Különféle tollak egy ibkrikben, mert valahogy szeretem a tollakat is. Az egyik egy csörgősipkás bohóc, még gyereknek vettem. Viccesek, meg szépek. A kezemen egy csúnya égésfolt, egy hetes lassan. Mint egy téli leltár :).