Ez a hét fura volt...

 ... és ha ma nem maradhattam volna home-ban itthon, akkor minden bizonyára "rívok" is, de így most jó. Mondjuk rengeteg munkát - főleg olvasnivalót, új jogszabályok, programfrissítés alkalmazása stb., amire bent egyszerűen nincs lehetőség a jövésmenéstől, mert nem tudsz odafigyelni - hazahoztam, szóval nemtom, hogy lesz. Ez a január már csak ilyen, rengeteg meló van, bár nem emlékszem az egy évvel ezelőtti időszakra, valahogy akkor még nem láttam át teljesen, vagy nemtom. 

Éjjel végre kialudtam magam. Öt felé felébredtem, és utána nagyon visszaaludtam, mert az óracsörgés fejbekólintásként ért, pláne azért, mert kivételesen valami irtó jót álmodtam, és ponnnnnnt a végén, amikor a csattanó lett volna, és már előre röhögtem - szó szerint - szóval pont akkor belecsörgött az óra. És tudom, hogy akkor tudtam, hogy mi fog következni, és mi a happy end, de ahogy már ilyenkor szokott, abban a pillanatban elfelejtettem. Szóval az álomra emlékszem, a végére nem, és úgy bosszant! :D

Tegnap bementünk barátnőmmel a művészmoziba, a Szenvedélyes nők-et néztük meg (nézzétek meg, ha még nem láttátok). Ismét élmény volt, a mozi, az ottani nézők, a film... és utána a vonatig még sétáltunk egyet a nagyon hideg, de gyönyörű, semmivelsemösszehasonlítható hangulatú lámpafényes belvárosban. Alig voltak emberek, a színek ilyenkor olyan... nem is tudom, más, szép, a házak is megszépülnek, új szűk kis kanyargós, eddig nem ismert utcákat fedeztünk fel, és élmény volt a vonatozás is. A film nagyon jó, olyan hangulata van, ami belülről valahogy melegíteni kezd. Kellemes. Amikor leszálltunk a vonatról, és MINDENRE IS VOLT IDŐ, azt éreztem, hogy ez most de jó. Hogy én ezt szeretem. Hogy én ezt mennyire akarom, így, a továbbiakban is. Hogy hihetetlenül kitágult a világom azzal, amilyen döntéseket hoztam az év végén. Pedig volt benne lemondás is, és ennek ellenére. 

A hétvégém is tele van csupa apró, de mégis fontos, előrevivő tervekkel, de tényleg csak akkora tervekkel, amik nem teljesíthetetlenek, viszont előrevivőek. Csupa hétköznapi, persze, a rendrakástól a "végrekimegyeksétálni"-ig. Sajnos ezt az "igazi" telet a jó oldaláról nem élvezhettem, mert éppen addig voltam itt bezárva a betegséggel, szóval ezt kicsit sajnálom, de pl. nincs bennem az a nagyon fájó lemondásos-lemaradásos-érzés, mint amit  (tudom), mondjuk két hónappal ezelőtt éreztem volna. És ez jó.