Pillanatképek

 Egy hétfő esti séta, indulás nyolc körül, még kiérünk a malomig. Szellő sem lengedez, egy buggyos vékony nadrág és egy póló épp elég, annyira finoman lágy az esti meleg levegő... valahogy megállt minden, vagy lelassult, nem jönnek épp autók, a tó mellett sincs nagy mozgás, emberek ülnek a vendéglő teraszán, néhány horgász, a tulsó parton apukám... hirtelen összeszorul a szívem, hogy inkább oda kellett volna mennem, vagy elkerülni arrafele - de P-vel kutyasétáltatásra indultunk, kutyával meg nem lehet bemenni a tóhoz. (Ami így helyes). A napokban, főleg hétköznap, ha tehetem, és tudom, hogy apu kintvan, kisétálok hozzá egy negyed órára. Ülünk kicsit, beszélgetünk, nézzük a vizet. Csak úgy együtt vagyunk. Mert szeretnék együtt lenni vele még, ebben a közös nyugalomban. 

A tó mellett elhaladva hullámokban ér utol bennünket a parton végigültetett, éppen virágzó hársfák illata... olyan intenzív, hogy arra gondolok, ezer éve nem éreztem ilyen intenzívnek, és még akarom ezt, mééég és mééég! 

A malomi úthoz kiérve észreveszem, hogy érik a szeder. Valahogy nem számítottam rá, bár a napokban eszembe jutott már - most valahogy gyermeki örömöt érzek, hogy van. Minden fánál megállok, és lelkesen tömöm magamban. Mint ahogy a cseresznyét is, ahol épp van az utcán(nálunk is sok van), meg a meggyet. Idén mindenből sok van, és ez olyan jó! Rengeteg az eper is, kétszer főztem be, aztán meggylekvárt is sikerült. 

A kis puli (most csinosra fazonírozva, nem is látszik, hogy puli :D) türelmesen jön-megy, előrefut, aztán vissza, feltérképezi a terepet. Jólnevelt. 

P-vel valahogy nosztalgiázni kezdünk, a gyerekkorról, kinek milyen emlékei vannak a faluról. Érdekes, hogy a falu különböző részein lakó gyerekeknek anno mennyire megvoltak a saját területeik - mi pl. ezt a részt ismertük, mint a tenyerünket, P. a falu ellenkező felén nőtt fel, neki ottvannak helyek, amiről a gyerekkora szól. A malomhoz kiérve kicsit könyöklünk a hídon, nézem a nagyon alacsony vízállást - aggasztó, nagyon rég nem volt ennyire kevés víz a Lajtákban - aztán visszaindulunk. A nap a hátunk mögött megy le, ahogy elhagjyuk az erdős részt, a gabonaföldeket hátulról körberagyogja. A vasúti felüljárón átérve valami hihetetlen, ismerős, jellegzetes illat csap meg - egy darabig nem jövök rá, mi az, aztán igen: az érett gabona nap-melengette illata. Gyerekkor-illat, meg igazából a mönhofi dorfsmuseum illata, a nyugalomé, a végtelen nyáré, a lassúságé... szóval jólesik. Visszafelé megint elhaladunk a hársfák mellett, apukám már nincs a tóparton (ha még ottlenne, most odakanyarnék) aztán elköszönünk egymástól P-vel,  és ráfordulok a hozzánk vezető bekötőútra. A kis patak mellett vezet egy darabig, aztán nagy fák, és a kanyarban felbukkan a házunk, mögötte festői tájként az erdő magaslik. Olyan szép! lassan sétálok, kilenc óra múlt, teljes világos van még. Az utca csendes, sehol senki. Bezárom a kertkaput, átszuszakolom magam a kb. másfél méteres járdán, ami a kertkaputól a tornác lépcsőéig tart - de idén nem vágtam vissza a levendulát, úgyhogy teljesen behajlik a járdára kétoldalról. Sajnálom, és nem is vágom le, most virágzik, azt még megvárom, aztán leszüretelem, és elrendezem. Addig is élvezzük ezt a levendulaillatot, ami mindenkit megcsap, aki éppen bejön :), és hozzáér a levendulabokrohoz. 

Körbejárok a kertben, nézem a színeket, a sok rózsaszínt, fehéret, pirosat, sárgát (rózsák, petúniák, muskátli), a végeláthatatlan buja zöldben. Este nem annyira intenzívek a színek, mint nappal, ilyenkor puhábbal, elmosódottabbak... mások. Mindenhogy szépek. Felmegyek a hátsó teraszra, hosszában elfekszem a rattan ülőgarnitúrán, fejem alá teszem az egyik háttámlát, és nézem a kertet. Innen egész jól belátom egy részét. Madarak dalolnak körben, egyébként az a jó esti csönd van. Arra gondolok, hogy milyen jó mindez - meg arra, hogy mindezt nagyrészt én csináltam. Hogy a magam erejéből. Hogy úgy de úgy tudok most örülni mindennek, amink van, amit valahogy kitaláltam, megvalósítottam. 

A gyerek ma délelőttös, így fél hatkor már elindult, én meg felkeltem, bár ma home-ban vagyok, akár aludhattam is volna még, de a hat órai harangszó már a kertben talált, hétig kigazoltam egy jó nagy elmaradt részt. Így már eleve jóérzéssel ültem aztán a reggelihez meg a munkához. Jó így időnként egyedül lenni itthon.