A héten...

 ... megtaláltak életem idiótái. Szerencsére nem mind - bár még nincs is vége a hétnek, és bármi lehet - de azért mint statisztika, elgondolkodtam. Szerencsére nem "nagy" találkozások voltak ezek, csak mégis, furcsa, hogy ezen a héten így felbukkantak, szembejöttek. 

Az egyik találkozás kicsit ijesztő is volt, meg valahogy sajnálatraméltó is, az illető megállított az utcán, majd miután látta a riadalmat a szememben, jelezte, hogy ne féljek tőle, és hogy szeretne bocsánatot kérni, mert rosszul ítélt meg - így utólag hát jah, mindketten lényegében ugyanannak a beteg embernek voltunk vagy vagyunk az "áldozatai" - , és ígéri, hogy nem fog zaklatni, de gondolkodott, hogy becsönget (???) és elmondja ezeket a dolgokat... nos, ez a srác tényleg komoly pszichés gondokkal küzd (drogozott-ik is), és sajnos tudom, hogy ebben nagy része van a közös ismerősünknek, sőt... szóval sajnáltam, mert egy gyerek, egy fiatal felnőtt, aki megkattant - szó szerint - , de közben álltam ott, és egyszercsak kívülről láttam az egészet, ahogy ugyanazokat a szófordulatokat, azt a felvett, vagy öntudatlanul begyakorolt mondatokat és kifejezéseket, és szituációkat gyakorolja és alkalmazza, mint a közös ismerősünk, amik nem szívből jönnek, nem élből, ahogy minden lelkileg egészségese embernek amúgy, hanem mivel valszeg az érzelmi intelligenciájuk valószínűleg alacsony, ezért olyan... nem tudom elmondani.. nemigazi, és félelmetes. A legfélelmetesebb és legszomorúbb a hasonlóság volt, ahogy írtam már, álltam ott, néztem, hallgattam, és azt éreztem, baszki, hogy nem láttam én ezt a másiknál ÍGY korábban. Pedig tök látható, érezhető. Az a másik azóta is ugyanúgy ezt a módszert alkalmazza, lemásol másokat, lemásol szituációkat, még mondatokat is, meg élethelyzeteket is, ami tetszik neki, és abból rakja össze magát. Igazából sajnálom, de közben dühít is, hogy mindebből a külvilág azt érzékeli, hgoy ez egy tök fasza érdekes ember. Holottt meg egy olyan embere, aki a szeretteit tönkrevágta rendesen. Szóval ez a találkozás engem nem nyugtatott meg, a hajam égnek áll a tudattól, hogy valaki ezekszerint simán figyelte korábban is, hogy hol bukkanok fel, vagy itt sétafikált éjnek évadján a házunk körül, baszki. És muszáj volt a gyereknek is mesélnem erről, hogy tudja, ha egy látszólag helyes, jófej srác megkörnyékezné, hogy NE. 

Tegnap Zs. barátnőmhöz mentem át este, jött még egy csaj, összeültünk "karácsonyozni" még, és annyira jó volt.... ezek úgy jólesnek mindig, és ebből szeretnék idén még többet. És ilyen beszélgetésekkor rájössz, hogy hálát adhatsz az égnek, hogy te úgy élsz, ahogy, és vannak ám sorsok... :(. Mondjuk én tényleg hálás vagyok az életemért, a családomért, a környezetemért, a helyzetemért, bármennyit "nyígok" is látszólag, természetesen TUDOM, hogy tényleg ezek mind-mind ajándékok, és egy szót se. Szóval köszönöm, Istenem, ezt az egészet, tényleg. 

A meló iszonyat sok volt a héten, eléggé hullámzó az, amit ezzel kapcsolatosan érzek, őszintén... :(. Már két hónapja vagyok ott, és mindig azt mondják hogy ja, ez csak most van, ez a december ilyen, aztán ez a január ilyen... ha ez állandó, akkor én ezt így nem nagyon szeretném.... annyiból viszont továbbra is azt mondom, hogy tényleg jó, hogy teljesen átvariálódtak a napjaim, és azzal együtt, hogy többet dolgozom, valahogy mégis mintha több időm, vagy más, minőségibb időm lenne másra. Fura. Egyenlőre még figyelek :D. 

A programjaink is jönnek be, megyünk pár koncertre, moziba, előadásra, színházba... várom mindegyiket. És ezek mind magamért, magunkért lesznek :).