Nyanyásodom...

 Igazából hipp-hopp történt (vagy csak a nagy rohanásban én nem vettem észre), de egyszerűen valahogy minden azt sugallja éskáuervéaszarérzés , hogy ez történt. Egy ideje kerülöm a tükröt is, nem is tudom, ez mikor tűnt fel, mert régen valahogy nem így volt... nehéz szembenézni azzal, hogy már nem néznek meg a pasik, egyáltalán nem is létezel mint nő (oké, erről a szürke-zónáról vagy láthatatlanságról már korábban is elmélkedtem, de maga a konkrét érzés az most úgy olyan szívenütős és mostani). A szemeim is láthatatlanok, valahogy jobban feltűnnek az alatta lévő táskák, brrr.

Pénteken, hogy korábban végeztem a melóban és autóztam át a városon, épp özönlöttek ki a középiskolások az egyik épületből. Később aztán Győr is tele volt ezzel a korosztállyal, én meg hirtelen elkezdtem vágyódni vissza, újra 16-18 éves koromba. Eddig ez sem volt, nem gondoltam ilyesmikre, most meg egyfolytában emlékek jönnek elő, meg érzések, abból a régi életszakaszból. Most éppen jobban hiányzik az, mint a kisgyerekes lét, amiről sokáig azt éreztem - valójában azért most is - hogy akkor voltam "teljes egész", az a 32-38 éves kor. 

Tudom, az ember ezekkel a gondolatokkal inkább lehúzza magát, mintsem fel, de így, hogy kb. a lehetetlen-kategóriába ment át az, hogy valaha is lesz mellettem valaki, és egyre végletesebbnek tűnik az, hogy be kell rendezkednem egy egyedüllétre, ez valahogy ijesztő. Mert eddig tettem a dolgom, és elvoltam, azzal a hátsó tudattal, hogy ojjé, majd, majd egyszercsak lesz az az idő, amikor lesz egy megfelelő ember, és ásókapanagyharang. Majd a megfelelő időben, amikor én is kellően nyitott vagyok rá. Aztán pikkpakk, valahogy elteltek az évek, és most meg itt ülök, és azt érzem, hogy egy nyanyának már nem igazán vannak lehetőségei, én meg engedtem, hogy más dolgokkal töltsem meg azokat az éveimet, amikor még lehetőség lett volna egy kapcsolat kialakítására. Nem nyígok, csak próbálom reálisan és tényként leírni a dolgokat. Ettől még mindig úgy érzem, hogy kerek az életem :), és jó életem van, és minden egyes percét egyre inkább többre becsülöm és szeretem. Imádom mindazt, amim most van, amit idáig elértem és magam meg tudtam tenni, és van egy csomó tervem még -  és oké, mondják, hogy a tárgyak nem boldogítanak, pedig de... most, ahogy ülök itt a "könyvtárszobánkban", a kis asztalnál, amin a laptop van, az ablak előtt, és írogatom ezeket a gondolatokat, minden egyes pillantás, amint elgondolkodva felnézek, mosolyra húzza a számat. Jobbra mellettem a piros fotel, ami álmaim netovábbja volt, a plafonig érő könyvespolc mellette, zsúfolásig könyvekkel és képekkel és emlékekkel, a virágaim ebben a szobában, balra tőlem a kanapé, rajta egy elkezdett puzzle, a kanapé fölött a legjobb fekete-fehér fotóink a falon, mögöttem a régi könyvesszekrény... az előbb raktam össze a hálószobában az ágyam, rend van, jó oda is bemenni. A fehér kis komód mellett áll a tegnap farsangi - báli - szezonra felöltöztetett próbababa, piros ruciban, fekete szőrmés boasálban, és az ágy után a magas gardróbszekrény, amire tegnap felszereltem két ikeás szekrénylámpát, így frankón láttam végre a gardrób mélyét is.... és a nappali is szép tiszta és világos, tegnap  rövid hezitálás után leszedtem a nappaliajtóról is a karácsonyi világítást, aztán levágtam az olcsó, ikeás függönyből, hogy normálisan álljon (Mucus szerinte ez szúnyogháló, és valóban, de én szeretem, mert olyan kis könnyed hangulatot ad), visszakerültek a sötétítők is, és most olyan levegős minden... szóval szeretek itthon :). 

jVisszatérve az előbbi témához, egyébként nagyon sokan vagyunk egyedül, tegnap konkrétan három barátnőmmel találkoztam a nap folyamán, ketten pasi és gyermeknélküliek, és ők már nem is lehetnek anyák :(, egy pedig elvált. Séta közben pedig még találkoztunk egy kutyát sétáltató csajjal, akiről tudom, hogy szintén egyedülálló, gyerek nélkül... és ez csak egy töredéke az ittélő, hasonló szituációban lévőknek. Erről beszéltünk később, hogy nem emlékszem, régen ennyi egyedülálló ember lett volna - vagy csak nem ez volt a fókuszpontunk, nem erre figyeltünk fel? ez is lehetséges. 

Itt olyan nyomi vasárnap van valahogy, mennék is valamerre délután, meg nem is.... majd kiderül még, hogy alakul.