Itthon

 Elsőként is, idemásolom, amit az fb-re írtam, bár az persze túl "száraz", de oda nem teszi ki az ember a lelkét - igazából semmit sem kéne, ha jól belegondolok - , szóval ez itt egy viszonylag érzelemmentes leírás.... Tehát akkor az elmúlt héten én "el voltam utazva" :). 

Tenerife, Kanári-szigetek, 2025.május

A repülés még mindig hatalmas varázslat számomra, így az öt és fél óra út nonstop mozizás volt nekem, nehéz volt elszakadni a látványtól . Hihetetlen és megfogalmazhatatlan érzés áthaladni a Gibraltári szoros felett, és látni Afrika partjait, majd elérni az Atlanti-óceánt... Az első nap estéjén egy nagyon szuper hotelkomplexumba érkeztünk meg (ahol időnként sikerült eltévedni), majd innen indultunk útnak a következő napokban. Tenerife kicsivel nagyobb, mint Gy-M-S-megye fele, 80 km hosszú és mindössze 40 km széles, Marokkó dél-nyugati részéhez fekszik legközelebb, Spanyolországhoz tartozik, de autonom közösség. A szigetek legtöbbje vulkanikus eredetű, még működő, pontosabban szunnyadó vulkánokkal. A szigetnek érdekes klímája van, az északi része hidegebb és több a csapadék, még a növényvilága is eltér a délitől, ahol viszont az év 365 napjából olyan 13 napot esik csak az eső. Így aztán hol megsültünk, hol megfagytunk . A növényzet egészében teljesen eltérő a miénktől, kaktuszok és pálmák megszámlálhatatlan fajtája, babérerdők és sárkányfák, és rengetegrengeteg ezerszínű virág mindenhol. És banánültetvények. Sok. A botanikus kertekben pedig szó szerint dzsungelbeli érzésünk van.

Megérkezésünk másnapján az első kirándulás La Gomera szigetére vezetett, egy hatalmas hajóval szeltük az óceán habjait, majd buszra szálltunk, körbejártuk a szigetet, ahonnan Kolumbusz Kristóf indult neki a világnak, és meghallgattuk a Kanári-szigetek őslakóinak, a guancsoknak a fütty-nyelvét, ami a Kulturális Világörökség része 1982. óta.

A következő napokban Tenerifét jártuk körbe, olyan hegyi utakon sokszor, és olyan magasságokban, ahol eddig még soha nem jártam. A Las Gigantes sziklaképződményeit nézve szinte vártam, hogy kibukkant egy kalózhajó, és vitorlát bontva kifut a vízre. Láttuk az „ezeréves sárkányfát”, és megálltunk a 150 fős Masca faluban, a táj pedig leírhatatlanul gyönyörű. La Laguna volt a legelső városa a szigetnek, Santa Cruz pedig a jelenlegi fővárosa.

A sokat emlegetett Teide a sziget legmagasabb csúcsa, 3718 méter magassága Spanyolország és az Atlanti-óceán legmagasabb pontja, valamint a világ 3. legnagyobb vulkánja. Ez a terület, akár egy holdbéli táj, illetve olyan érzés, mintha egy sci-fibe vagy akár egy cowboy-filmbe csöppentél volna bele. Forgattak is itt több filmet, mint ahogy a sziget többi részén is. Fel a csúcsig nem lehet menni sima turistaként, mindenesetre a felhők fölötti részen sétàltunk

Így is. Mentünk vitorlással, fürödtünk a világ egyik "legnagyobb medencéjében" (óceán ), jól leégtünk pár óra alatt, de hát ilyen a hülye turista… aki a kalózhajó oldalán kalimpálva lógatja a lábát az óceán fölé, számoljon vele, hogy utána kétszer is meggondolja, tud-e zoknit húzni… kóstoltuk a „miel de palma”-t (pálmaméz), Barraquito-t (a tenerifei likőrös kávét), és megismertük az alapvető élelmiszert, a gofio-t is, s persze banánt, és aki szereti, dúskálhatott mindenféle tenger gyümölcseiben, és nem maradt ki a Loro-park sem.

A sziget majdnem teljes egészében a turizmusból él, vannak egészen fura intézkedéseik is, ami a helyiek helyzetét nem könnyíti meg. Hatalmas, szebbnél szebb hotelek mindenütt, és ami elsőre szembetűnik, az a tisztaság. Állandóan, folyamatosan takarítanak. Szinte bebuszoztuk az egész szigetet, de sehol nem láttál eldobott vagy kirakott szemetet sem a városokban, sem az utak szélén, sem a parton. Sehol. Tényleg.

Tartalmas hetünk volt .

Hola!

Amit még hozzá tudnék tenni, vagy ami kimaradt sok mással egyetemben, az a vízsszintes eső, ami a leereszkedő felhő valójában, és az ottaniak "csipi-csipi"-nek hívják.

Közben elolvastam Márta leírását az El Camino-ról, és rájöttem, hogy mi az a vékony mesgye, amin lavírozva nem érzem magam a helyemen egy ilyen utazásnál, mint amilyen Tenerife volt, hogy én turista voltam, miközben nem is szeretek turistának lenni, mert a vándorság az, ami valójában sokat ad. Még egy rövid úton is, mint amikor kimegyek a malomig, és azt érzem, hogy vándor vagyok, sokkalsokkal jobb érzés.

Még sosesm voltam amúgy nyolc napig távol otthontól, azt hiszem. Kettős volt, mert hamar eltelt, és mégsem, nagyon tartalmas volt, sokmindent adott, és mégis hiányérzetem is maradt. Még megnéztem volna ezer dolgot, de már honvágyam volt.

Rájöttem arra is, hogy nem vagyok "mediterrán ember", az óceán és a hegyek lenyűgöztek, de hiányoztak az ódon települések, a "régnek" a tapinthatóbb formái, nem is tudom. Szóval bár egyik ámulatból estünk a másikba a sok teljesen újszerű dologtól, ami a szigeten megtalálható volt a mindennapokban, engem mégis jobban megérintenek az itteni hegyek, a hozzánk hasonló élethelyzettel rendelkező országok, városok. Ami nagyon-nagyon tetszett, az a spanyol nyelv. Valahogy ahol ezidáig voltam, ott az angolt használták a turisták miatt, de ugye a spanyol is világnyelv, és baromi jó volt hallgatni. Plussz a franciát, mert még ők voltak sokan. Angolul kevés embert hallottam beszélni, komolyan.

Egyetlen negatív dolgot sem tudnék felhozni a nyolc napból, mert nem volt, jól elvoltunk igazából az utazótársaimmal is, bár az energiaszintünk teljesen más, és az érdeklődésünk is, a többiek már rég feladták, mikor én még mentem volna :D, dehát ez van itthon is - még nem találtam senkit, aki hasonlóan mocorogna ilyen helyzetekben.

Ma itthon vagyok home-ban, és bár tegnap úgy feküdtem le, hogy ma komoly tervekkel fogok kelni, és mindent is megcsinálok itthon, mert akkora káosz van, hogy ihaj - valószínűleg nem így lesz. Igazából már tegnap délutánfelé kezdtem nem találni a helyem, pedig nem volt egy rossz nap, sőt.

De délután volt egy pillanat, amikor hazaértem és kimentem leszedni az epret, és ahogy gyűjtöttem a tálba, egyszercsak szívenütött az érzés - nekem ezt most nincs kivel megosztanom. Nincs kivel osztozkodnom az epren. Mindig egyértelmű volt, hogy leszedtem, bevittem, és elfeleztük Mucussal. És most ott álltam az egész tál eperrel, és olyan de olyan szomorú volt az egész (ezt meg is írtam neki). Aztán elfutottam lerendezni egy előadást a közházba, ahova belépve megcsapott az a jellegzetes illat, és továbbszomorkodtam, mert nagyon vaciállok rajta, hogy ezt én most elengedem, mert annyira de annyira nem érzem hozzá az energiát - pontosabban most van az a pont, hogyha nem rakok rendet az életemben, az időhiány miatt teljesen szétcsúsznak a saját életem dolgai. Az előadás a párkapcsolatokról szólt, és megkaptam a következő döfést - én vagyok a második legveszélyeztetettebb körben: magányos egyedülálló nő. Ennél csak a magányos egyedülálló férfi van rosszabb helyzetben, szóval mi korábban halunk.... yes! szép kilátások.

Itthon pedig megnéztem egy hülye filmet, ami rámült (éjfélkor), és aztán feküdtem a sötétben egyedül ebben a nagy házban, mint ahogy már harmadik éve, és relatíve még két évig így lesz, pontosabban már mindig így lesz, hisz Mucus valszeg már nem fog úgy visszaköltözni ide a suli után sem, és.... és feküdtem, és azt éreztem, hogy én ezt nem akarom. Nem akarom ezt tovább, elképzelhetetlen, szörnyű, rettenetes, ijesztő, fájdalmas!

Szóval ma pontról pontra haladok, a munkában, az itthoni dolgokban, ma úgy kezdem el a mindent, hogy egyszerre csak egyet, és azt végig.

Ezért, mikor ideültem, már úgy ültem le, hogy hagyok időt magamnak végignézni, amit szeretnék, mert az utóbbi pár hétben csak kapkodva tudtam megnézni ezt-azt. Sokminden kimaradt.

Éshát voltak nem annyira jó dolgok is, Mucusssal, anyuékkal, mialatt elvoltam, de szerencsére mindenki rendben van, de lesz egy-két komolyabb elbeszélgetésem mindenkivel, mert egy család vagyunk, mindenki próbáljon vigyázni magára, illetve segítsük is egymást, és figyeljünk is a másikra, ha lehet.

Három fotómat elküldtem egy kiállításra, ahova majdnem el is jutottam, mert szombat hajnalban hazaértünk, és jót aludtam is, és délutánra, ha előbb kapcsolok, odaérek - de aztán ott álltam felöltözve, és nem volt aki elvigyen, az autómat pedig nem tudtam használni perpill, szóval jah. Azért jó lett volna látni a kiállítást.

Gondolkodtam, hogy az utazásból hoztam-e magammal igazán nagy élményt, és azt hiszem, hogy valójában nem. Ha mégis szeretnék valamit kiemelni, akkor az a repülőút, ahol megdobbant néhányszor a szívem az örömtől, és egy hely az óceánparton, amit nem is tudok, hogy hol voltunk éppen akkor... de ott volt egy óra nyugalom, valahogy a többiek is máshol voltak, mi meg kint ültünk egy szirten, és csak az óceán hullámainak hangja volt, és páran a mieink közül.

Szép és igazán szívetsimogató érzés itthon ért, a hétvégén, hogy megölelhettem a gyerekem épen-egészségesen, és amikor körbejártam a kertet, ami az egy hét alatt "kibomlott". Talán ezért is volt nehéz pont most elmenni - tudtam, hogy itthon ezen a héten berobban a természet. Csak jártam körbe-körbe, és szerettem az én kis birodalmam lakóit, mindegyiket. A rózsáimmal nem tudok betelni - de más sem, látom napont, ahogy megállnak és megnézik az előkert rózsáit, mert tényleg, nagyon-nagyon szépségesek.