Ma van a csillagászati tavasz kezdete. És mamám - anyukám édesanyjának - születésnapja. 1922. március 21-én született. 2007-ben nyáron halt meg. Akkor 85 éves volt. Ott az a három év nehéz volt, 2005-ben egyik papámat, 2006-ban másik papámat, azán egy év múlva mamámat temettük. Fura, most visszagondolva, akkor ottvoltam fiatal anyukaként - valahogy mindig úgy gondoltam vissza amúgy, hogy szerencsés vagyok, hogy négy nagyszülőmből három még megismerte Mucust, és elmúltak nyolcvan, sőt, egyik papám kilencvenkettő volt, mikor elment - és mintha akkor nem éreztem volna azt a mély szomorúságot, mint ami mostanában összeszorítja a torkom, ha ezekre a dolgokra - elmúlásra - gondolok. Talán ahogy "közeledik" az időnk vége, jobban ragaszkodunk az élethez. Jobban is megbecsüljük, és jobban fájnak az elpazarolt napok vagy lehetőségek. Fene tudja.
Nem tudom, mi okból, de valahogy az elmúlt napokban sokat, nagyon sokat gondoltam Mamámra, és ma úgy gondoltam, hogy Róla szeretnék mesélni.
Szóval mamám - Vilmának hívták - egy közeli tanyán született, az édesanyjáék kilencen voltak lányok testvérek. A legtöbb fiatalon meghalt - "a Shareisz lányok", így emlegették őket - állítólag mert a nagyszülőknek kocsmájuk volt, ahol a lányok is segédkeztek, és rendezvényeknél kimelegedve hideg innivalót ittak, és többen tüdőgyulladásban haltak meg... mamám édesanyja is eltávozott, mikor mama egyéves volt. Az apja viszonylag hamar újranősült, egy szikár hórihorgas szintén sváb asszonyt vett el - nálunk a rokonságban mindenhol találni német felmenőket - a Mári nénit, akit én kisgyerekként szívből utáltam, pedig mindig amerikai csokit kaptam tőle, ha mama elvitt magával hozzá, és már nincs meg a főutca kis parasztház, a szűk, kicsi ablakaival, és a sötét konyhájával, benne Mári nénivel, aki magas volt, mindig feketében járt, kendősen, és szerintem én azóta idegenkedem a magas nőktől... Szóval a dédpapa elvette Mári nénit, aki nem fogadta el mamámat, mint mostohagyereket - így Ő visszakerült a Shareisz nagyszüleihez, ahol volt még pár, majdnem vele egykorú lány, és velük nőtt fel, szinte testvérként. Mama sosem panaszkodott, érdekes ember volt, azt mondanám, hogy nem volt túl okos, és valahogy önző is volt, meg talán kicsit hisztis is - mindig az volt, amit Ő akart, de nem mindig az volt a legjobb megoldás - és gyerekként én is a másik mamámhoz húztam inkább, ez is tény. De mi mindenkit szerettünk, és minden nap mentünk mindegyik nagyszülőhöz is.
De visszatérve mamához - már majdnem öreglánynak számított, mikor papa elvette - ő is öreglegény volt lassan - és a háború kellős közepén volt az esküvőjük. Papa akkor már megjárta a frontot, hadirokkantként tért haza, még időskorában is vándoroltak a lábában a repeszdarabok... Papának nem is volt soha arany jegygyűrűje, csak mamának - papának egy rézkarikája volt, az ma is megvan - és úgy adták össze az esküvőre meg a fiatalok indulásához a dolgokat: innen egy csorba tányért, onnan egy cin kanalat és villát (ezek megvoltak még sokáig gyerekkoromban is), egy kiló lisztet, zsírt... így volt.
Az első gyerek kislány lett, Évike... - "hibás", ahogy akkor mondták, nem tanult meg soha beszélni, járni rendesen... fekete, göndör hajú, sötétszemű szép kislány volt, teljesen más, mint a később született három testvér, anyuék: ők szőkék, vörösek, fehérbőrűek, nagyorrúak... Évike nyolc éves volt, mikor meghalt. '56-ban - mamának akkor ottvolt már két másik gyerek, anyukám és egyik öccse, és ő ápolta a nagymamáját is, aki felnevelte. Tehát meghalt Évike, és pár hónap különbséggel a nagymama is.
Aztán egyszer hintóval jöttek haza, a vasútnál megugrott a ló, és beleborultak egy nagy gödörbe - mama akkor nyolc hónapos terhes volt. A kisfiú - mert az lett volna - halva született. Mama ezt is túlélte. Sosem panaszkodott, sosem mesélt valahogy semmi rosszat ezekről a dolgokról. De kritikus volt, és pletykás is :), és mégis, azért én Velük is sokat voltam. Ültünk a kis konyhába - három embernek ki kellett menni, hogy kettő bejöhessen - az ablak elé tett asztalnál, ahol mindenkinek megvolt a helye. A három gyerekből végül csak anyukámnak lett családja, két öreglegény nagybátyám tovább élt velük.
19 éve, hogy meghalt, és olyan érzés most, hogy írok róla, mintha most felállnék az asztaltól, és elindulnék, oda, abba a régi házba (bagolyvárnak mondtuk, és már más lakik benne), kinyitnám a kaput, bemennék a járdán, jobbrafordulnék, és ott ülne a két "öreg" a kitett műanyag karosszékekben, és napoznának. A fürge, fiatalos mamámra is emlékszem persze, aki papírgalacsint akasztott a kismacskáknak a szőlődrótra, és akivel együtt néztük, hogy játszanak, és a régi házra is emlékszem, a tanyán, amikor nyaranta egy-egy hetet kintvoltam, és reggel ébredezve sokáig néztem a vászonból varrt redőnyféleségen átderengő fényeket, aztán nyílt a szobaajtó, és mama hozta a forró tegjbegrízt. Mellém ült, és csokit reszelt a tetejére - ez valahogy összetartozott, a reszeltcsokis tegjbegríz és Ő. Nála mindig királykisasszony lehettem, meg mennyasszony, függönyből csinált hosszú fátylat a fejemre. A Kati babám, amivel ott játszottam, még most is megvan.
És mamánál mindig volt virág a kertben, és mindig volt virág a konyhában. Az asztalon, vagy legtöbbször a konyhaablakban. A legjobban a tavaszi virágokat szerette, aztán a rózsákat. És mindig van virág anyukámnál is a konyhaaszalon, és ez maradt nálam is - valahogy mindig van virág itthon egy vázában.
Amikor a házat eladtuk, nagybátyám sokmindent kidobált. Dolgokat, amikről azt gondoltuk, nincs jelentősége, pedig volt: mert mamának fontos volt. Nem volt ennyi tárgyuk, mint nekünk, de ami volt, azt számon tartották.
Felső sor, balról a második a mamám. (a képeket nézegetve, nemrég tűnt fel, hogy a jobb szélső lány babát vár. Ez több okból is érdekes, egyrészt nem igazán láttam ilyen régi fotón terhes nőt, valahogy nem illett, vagy nem tudom... másrészt pedig az összes "Schoreisz lány" közül Teri néni volt a legszebb - neki aztán két gyermeke lett, mindkettő apa nélkül.. tehát itt a képen az első gyermekét várja... a másik két lánynak is aztán később lett egy-egy gyermeke, apa nélkül...a fiúk többsége meg öreglegény maradt. Szóval érdekes sorsfonal van nálunk ezen az ágon, ez is megérne egy történetet, vagy utánanézést.)
2 megjegyzés:
Érdekes történet volt, köszi, hogy olvashattam. Nagyon nehéz életük volt régen a vidéken élőknek. Jó lett a színes kép, határozottan tetszik. :)
Olyan szép. 💛
Megjegyzés küldése