A hétfő most olyan volt kicsit, mint a vasárnap :)

 Miután fél négykor lecsuktam a laptopot, egyből vettem az irányt ki a kertbe. Az eső után remekül lehetett gazolni (meg hétfőn már ezerrel sütött a nap) - kellett is, mert bár örülök, mint majom a farkának, ahogy látom, hogy megnőtt mindaz, amit idén én ültettem (szóval igen, elmúltam félévszázados, és idén lett úgy, hogy én ültetgettem főleg a saját kertemben... szégyen, nem szégyen, bár néha azt érzem, apukám leuralja, tény, hogy sem időm, sem kapacitásom nem volt, nem lenne, és nincs ehhez a hatalmas kerthez, úgy, hogy mellette vagy azon kívül bármi is lehetne az életemben még). Szóval gazoltam, és ültettem még virágokat, díszkukoricát, és hokkaidot. 

A kert után szépen elrendezkedtem még ittbent is, aztán bicajra pattantam. (Vetteme gy csudáááálatos piros csengőt a bicajomra hirtelen felindulásból. A csengőt a KIK-ben láttam meg, egyszerűen beleugrott a kosaramba négyszázvorintért, aztán azon mód fel is szereltem. A bicajom feketés-sötétszürkés-ezüst, úgy virít rajta a piros csengő, hogy ihaj. A gáz, hogy amikor felülök a bicajra, és hasítom a levegőt :D, annyira erős bennem a Zélet, hogy folyton az jár az eszembe, hogy csengessek. Hogy tekerjem a bicajt, és csengessek. Csak sajnos senki nem ugrik elém :D, hogy rácsengessek, csak úgy meg, egy csöndes hétfő este nem gurulhatok az utcákon, csengetve. Bár, lehet, hogy lassan eljutok odáig :D, és akkor én leszek az "érdekes" középkorú nő, akinek valami bekattant, mert bicajcsengőt csengetve száguldozik a faluban.... de egyszer biztos írok egy szösszenetet a pirosbiciklicsengőről....) Szóval körbetekertem a falut, kimentem apuhoz a tóhoz, kicsit néztem az estébe hajló tájat a tó mögött, ahogy eltűnik a nap, és megszínezi az eget. Aztán végigtekertem a főúton, és valahogy éles pillanatképekként jöttek elém az egyes házak, a mozzanatok. Az egyik ház előtt a járdán színes krétarajz, gyerekektől. A másik oldalon, egy dzsumbujos rózsabokornál a falu egyik ismert figurája, "a Lajoska" (Lajoska nálam idősebb, torzonborz, hajléktalannak tűnő figura, most már csak ketten élnek a fő utcai lerobbant házban anyukájával, de egy zsompor gyerek volt, egyik sem végezte el a nyolc osztályt, mindig egy ruhában jártak-járnak, de mérhetetlenül vidámak örökké) egy metszőollóval próbált néhány szálat levágni. Elgondolkodtam, biztos haza viszi, a hihetetlen koszba és kuplerájba, az édesanyja pedig belerakja egy vázába, és az asztalra, vagy a konyhaablakba teszi. És ez egy szívetmelengető kép. A templomhoz érve megálltam és feltoltam a bicajt a kapuhoz, aztán megcsodáltam a most lassan kinyíló pünkösdirózsákat. Idén szerencsénk lesz, pünkösdre épp teljes pompájában lesz a bejárat. Csodálatos már most is, készítettem néhány képet, de talán ma már szebb lesz. A templomtól átmentem a tulsó oldalra, benéztem nagybátyámékhoz, ahol már lassan egy hónapja folyik a tetőcsere, körbejártuk az udvart (gyerekkorom udvara, mamáék háza volt), ismerős és mégis más minden szeglet, de szeretem-érzés az egész, aztán visszafelé anyuhoz ugrottam be. Sajnos rossz időben, este nem lehet hozzá odamenni, sorozat van, fáradt, morcos, barátságtalan és jól meg is bőgetett, de ez már egy másik történet.